Búcsú a biológia előadó katedrájától



Nyikorgott. Ha felléptem rá, ha le, ha írtam a táblára, ha nem. Viszont látszottam, és a diákok is! (Fiam, Péter mit csinálsz te ott hátul?) Kicsit büdös volt - hát istenem, van ilyen...

Nyikorgott. Ha felléptem rá, ha le, ha írtam a táblára, ha nem.

Viszont látszottam, és a diákok is! (Fiam, Péter mit csinálsz te ott hátul?)

Kicsit büdös volt - hát istenem, van ilyen.

A teteje őrizte nemzedékek sorának rosszul sikerült kísérletei nyomát.

Lehetett rajta egyensúlyozni, néha leesni.

De adott biztonságérzetet is. (Mégiscsak ÉN vagyok felettetek, buták!) Persze erre csak akkor volt szükség, hogyha az ember bal lábbal kelt fel vagy nem készült az órájára. (Ilyen velem SOHA nem fordult elő!!!)

Ellentmondások terhelték. Az látszott a legkevésbé, aki a legközelebb ült hozzá. (Hogyan kerüljünk ki szemfülesen a tanár látóteréből?)

Egy óra a „bioszban” = challenge a tanárnak és a diáknak egyaránt (különböző okokból).

Számomra az volt a kérdés, hogy hogyan jutok LE, oda a „megszelídítendők” közé. Egy sasszé balra, leugrás. Ha nem mentem neki a csapnak, cseles jobb kanyar a két pad és a katedra között. (Közben ti, kedves diákok, csak arra figyeljetek, hogy mit mondok! Ne vegyétek észre, hogy egyre nehezebben férek ki a keskeny járaton! – „Toldy gimnázium biológia tanárt keres. Feltétel: max. 80 centi csípőbőség – diszkrimináció!).

Már éppen kievickéltem volna, amikor eszembe jutott, hogy fel kellene írni valamit a táblára, nem hoztam magammal a szemléltető eszközt…. Ugyanaz visszafelé.

Végül is szerettük, vagy utáltuk? Nem tudom. Egyszerűen ott volt, nem is akarok rágondolni, hogy mióta. Minden téli, nyári szünet után ugyanúgy várt. Gyerekeim születése után, külföldön töltött éveim után mindig, változatlanul. Amikor eszembe jutott a Toldy, eszembe jutott a katedra is.

És persze a három jelenleg „működő” biológiatanár mindegyike erre a katedrára állva állt erre a szép pályára!

Szerettük!

kapcsolódó cikkek

címkék