Osztályszínjátszó Fesztivál - Hullám (2)



Az 5.a előadása két szerzőt is megihletett. E cikket Szabó Fruzsina (4.a) küldte be.

„Játsszunk.”
„Összjáték. Figyelem. Fegyelem.”
„A fegyelem hatalom. A hatalom tekintély. A tekintély méltóság.”
„Úgy viselkedik, mint egy náci”
„… mintha igazi hatalmatok lenne”
„Kék karszalag nélkül nem tudom garantálni a biztonságotokat.”
„Aki az utunkba kerül, elsöpri a Hullám!”
.
.
.
„Felfogtátok, hogy mi történik?”
„Vége. Ennyi volt.”
„Hát nem volt jó?”
„… tartozom valahová…”
„… szeretném megvédeni…”

Ezek azok a mondatok, amelyekkel talán röviden össze lehet foglalni a Hullámot. A Hullám egy közösség, ahová mindenki beléphet, ami egy jobb világért harcol. De hogyan lesz ebből a közösségből egy hatalomelvű Hitlerjugend?

Az első jelenet még a színpad előtt zajlik, Szalainé igazgatónő (Wéber Kornélia), Nagy Ágota tanárnő (Virág Eszter), Koblényi Árpád tanár úr (Varga Krisztián), és Dégi Kristóf tanár úr (Pónya Máté) épp megnyitják az iskola különleges projekthetét, amelyben mindannyian bemutatnak egy-egy államformát demokrácia-, autokrácia-, illetve anarchia-óra keretein belül. E pillanatban a konferencia véget ér, a függönyhúzók (Sasfi András és Tereh Balázs) széthúzzák a jól ismert vörös függönyöket, és bepillantást nyerhetünk az osztály életébe, amely másfél órára a tagjaivá fogad minket. A díszlet (Bardócz Napsugár, Forgách Anna, Kaszás Flóra) miatt hamarosan teljessé válik a tanterem-hangulat, talán némi lázadással fűszerezve. Becsöngetnek, és ezzel kezdetét veszi a projekthét.

A három óra közül egyértelműen a legnépszerűbb az autokrácia óra, melyet Kristóf tart, a laza, jófej srác, aki inkább haver, mint tanár. Az órán először csak egy játékról van szó, de szépen lassan kibontakozik, hogy Kristóf (azaz hogy a tiszteletet megkövetelő Dégi tanár úr) interaktív módon kíván tanítani, bevezetve a diákokat az autokrácia világába, úgy, hogy ők nem is sejtik, hogy mi történik. „Kijelentem, hogy a csoportunk neve: Hullám.”

Ők pedig vakon követik vezetőjüket, egyre vadabb és vadabb álmokat szövögetve, egyre vadabb és vadabb dolgokat cselekedve a saját világuk, eszméik megmentése (kitől? a valóságtól? a közömbös valóságtól?) érdekében, míg az iskola többi tanulója számára egy diktatórikus csoporttá lépnek elő, amely kiközösít mindenkit, aki nem ért vele egyet. Ékes példa erre Karina (Lévai Júlia) és Márk (Suhajda Marcell) kapcsolata, illetve Szabi (Insperger Sámuel) születésnapi meglepetésbulija, ami a körülményekhez képest is igencsak csúnyán végződik. Talán ez a darab azon pontja, amikor kiderül, hogy mi lett a mi osztályközösségünkből, ez az elején említett Hitlerjugend-effektus... És Kristóf csak fokozza ezt, kollégái kifejezett kérése-könyörgése ellenére, nem tudván, melyik az a pillanat, amikor túl sok téglát pakolt egymásra, és az egész összeomlik alatta, s talán ő is megittasul a hatalomtól, talán elfelejti, hogy ki ő és honnan jött... Amikor is eljön a hét vége, és fény derül a titokra egy hatalmas, leleplező Hullám-gyűlésen, ahol felnyílik Kristóf szeme, és az őrület tetőpontján megáll, és elgondolkozik. „Felfogtátok, hogy mi történik?”- kérdezi a csillogó diákszemektől és tőlünk, nézőktől, azoktól, akik gépezet módjára hisznek benne, követik a parancsait, mert a „szolgálat egy új élmény”, azoktól, akik még akkor sem értik, hogy vége, amikor kertelés nélkül a szemünkbe mondja, hogy „vége, ennyi volt”.

Záróakkordként felcsendül még Guszti (Szabó András) hangja, az elnyomotté, a társadalom kirekesztettjéé, az emberé, aki olyannyira beleélte magát, olyannyira elhitte ezt az alternatív világot, amely jobb volt neki, mint a valóság, amelyben azt érezte, „tartozik valahová”, hogy bármi áron „szeretné megvédeni”. „Hát nem volt jó?”- kérdezi az elszánt szőke fiú, kezében egy pisztollyal, társait és tanárait fenyegetve, a világot fenyegetve, amely épp összeomlani készül. Az egész csak akkor válik érthetővé igazán, amikor Guszti egyszerre megáll, és az utolsó pillanat nem történik meg, de mi mégis tudjuk, hogy mi a logikus befejezés, mi az, ami a vörös függönyök mögött rejtőzik, és pontosan tudjuk, hogy nem akarjuk tudni.

A terem elsötétülése után fél másodperc néma csend, a megdöbbenéstől szólni sem tudunk, majd hatalmas ováció hangzik fel, megérdemelten. Az 5.a utolsó előadása zseniális volt, bámulatos, megrázó, és elgondolkodtató - ami talán a legfontosabb. A rendezők (Bardócz Napsugár, Lévai Júlia) remek munkát végeztek, a színpadkép, a mozgások, minden a helyén volt, sőt. A szereplők egytől egyig fantasztikusan játszottak, anélkül, hogy azt éreztük volna, hogy játszanak, hogy igazából nem velük történik mindez. Személyes kedvenc karakterem Kristóf- Pónya Máté mellett Görbe-Dávid Áron, bár fogalmam sincs, miért, de mint már mondtam, a többiek is mind fantasztikusak voltak: Szabó András - Guszti, Kocsis Martin - Bendzsi, Suhajda Marcell - Márk, Lévai Júlia - Karina, Herman Réka - Andi, Csintalan Dávid - Lóci, Pryma Melinda - Emma, Insperger Sámuel - Szabi, Péter Fanni - Orsi, Hüttl Gertrúd - Liza, Gábor Eszter - Ildikó, Wéber Kornélia - Szalainé, Varga Krisztián - Koblényi, Bereczky Péter - Haver; és persze a súgók: Papp Nóra és Szalai Luca, és a technikusok: Antal Zoltán és Moldoványi András.

Egyszóval köszönjük az idei és az elmúlt három évi munkátokat, ami megajándékozott minket három csodálatos előadással. Mindannyiunknak hiányozni fog ez az osztály, akiket évről évre más-más szerepekben ismerhettünk meg, ez a közösség, amelynek talán évről évre egy kicsit a tagjaivá válhattunk.

kapcsolódó cikkek

kapcsolódó archív cikkek

címkék