Olasz diákcsere 2014 (2)



Szeptember 30-án, amikor felkeltem az ágyból, még csak nem is sejtettem, hogy milyen elképesztően fantasztikus hét vár rám. Az egyetlen dolog, amire vágytam, az volt, hogy aludhassak még egy órácskát.

Persze utólag örülök, hogy nem így tettem, hiszen ha lekésem a repülőt, életem egyik legnagyobb élményéről maradok le.

A repülőtéren volt a találkozó, ami jóval a gép indulása előtt már megtörtént, nehogy valaki lekésse a kapuzárást. Természetesen rengeteget kellett várni, amíg a gép felszáll, és célba veszi Velencét (Ugyanis Velencébe repültünk, ahonnan különbusz vitt minket Veronába.)

A felszállás zökkenőmentesen ment, nem úgy, ahogy a landolás. A pilóta hirtelen kezdte meg a leszállást, és sokunknak ez fájdalommal járt (kinek a szemében, kinek a fülében stb.)

Így hát kicsit rosszkedvűen folytattuk utunkat Velencéből Veronáig egy kb másfél órás buszút keretében. Végül kirakott minket a veronai Galileo Galilei Gimnázium előtt. Mivel kicsit korábban érkeztünk a tervezettnél (köszönet a pilótának), vendéglátóink még nem voltak jelen, de szép lassan egyesével végül mindenkiért eljött a saját családja és túlestünk a bemutatkozáson. Mindenki rendkívül izgatott volt, és persze mindenki örült, hogy viszontlátja külföldi barátját, akivel tavasszal egy hétig elválaszthatatlanok lettek. (Ez velem sem volt másképp.)

article_image_6111.jpg

Szabó Márton felvételegaléria megtekintése

Nekem egy rendkívül aranyos, kedves család jutott, akik tényleg mindent megtettek, hogy otthon érezzem magam, és ezt el is érték. Vacsorára természetesen tészta volt tésztával, de ezt nem bántam. Vacsora után odaadtam az ajándékomat, amit itthonról hoztam, és megkezdtük az ismerkedést, eleinte inkább angolul, aztán egyre inkább olaszul. Este találkoztunk a többiekkel, és egymásnak mesélgettünk a mi családunkról. Nem tudok olyat mondani, akitől rosszat hallottam volna.

Reggel együtt keltünk az olasz barátainkkal, és együtt mentünk velük a suliba. Az iskolájuk elképesztően más, mint a mienk. Reggel az udvaron, a bejárati kapu előtt kell várakoznia mindenkinek, és együtt mennek be az épületbe, miközben egy hangszóróból szól a rockzene. Rengeteg diák van, nem merek számot mondani, de többszöröse a Toldyban tanulóknak. Az egész iskola engem az amerikai filmekben megismert középiskolákra emlékeztetett. Miután betértünk magába az iskolába, búcsút vettünk az olaszoktól, akik órára mentek, és két olasz diák körbevezetett minket az épületben, majd meghallgattunk egy előadást olaszul az ország történelméről. Ezután három csoportra osztottak minket, és elindultunk órát látogatni. Részt vettünk egy angolórán, ahol meglepetésünkre nyelvtan helyett verseket elemeztek angolul, valamint egy fizikaórán és egy irodalomórán. Ezek azért fárasztóak voltak a számunkra. Ebédre pizzázni mentünk, amiben nem kellett csalódnunk. Az olasz pizza tényleg észbontóan finom. Délután elmentünk egy városnéző túrára Verona központjába, ahol idegenvezetőnk is volt, majd szabad program volt mindenkinek.

Csütörtökön az eddiginél is korábban kellett kelnünk, hiszen korán indult a vonatunk Velencébe, ahol az egész napot töltöttük. Velence egy gyönyörű város rengeteg turistával. A nevezetességek körül lépni is nehéz volt az emberkavalkádban. A délelőttöt itt is együtt töltöttük, ahol az olasz angoltanár idegenvezetett minket, délután pedig kedvünk szerint külön-külön fedezhettük fel a város rejtett szépségeit. Nem is nagyon tudok kiemelni semmit itt, hiszen minden egyes épület gyönyörű volt a San Marco tértől a Sóhajok hídjáig. Este fáradtan, fájdalommal a lábunkban és a szívünkben (hogy el kell hagynunk ezt a gyönyörű helyet) indultunk vissza az otthonunkba.

article_image_6112.jpg

Szabó Márton felvételegaléria megtekintése

Pénteken kicsit szomorúan keltünk, hiszen tudtuk, hogy már a túra vége közeledik Olaszhonban, de tudtuk, hogy ki kell használnunk az időt, mely adatik. Így hát nem csüggedtünk, hanem belevágtunk az újabb kalandokba, melyek ránk vártak. Verona városát ismét szemügyre vehettük. Meglátogattuk Júlia és Rómeó házát is, valamint egy galériát is. Ebédre ismét pizza várt bennünket a változatosság kedvéért, majd elindultunk busszal a Garda-tóhoz. Maga a tó óriási nagy, és a környezete pompásan van kiépítve. Gyönyörű part, gyönyörű utcákkal. Itt is kaptunk egy kis időt, hogy magunk fedezzük fel a tó titkait, majd közösen elmentünk vacsorázni, ahol kivételesen nem pizzát kaptunk, hanem valamilyen másféle tésztát. Miután mindenki megvacsorázott, egy tószt formájában megköszöntük az olaszoknak a vendéglátást, amelyre ők is egy tószttal feleltek. Végül elindultunk haza, ahol a diákok szabadidőt kaptak az este hátralévő részére.

A szombati ébredés még inkább szomorú volt számunkra, hiszen tudtuk, hogy már csak pár óra választ el minket attól, hogy egy jó ideig ne lássuk többet olasz testvéreinket. A reggeli után a családok ajándékokkal leptek el minket, amiknek nagyon örültünk, csak kicsit megijedtünk, hogy a rengeteg ajándék meghaladja majd a limitet, amit felvihetünk a repülőgépre. Könnyes búcsút vettünk a családunktól, és elindultunk az iskolába, ahol foci- és röpimeccsek vártak ránk. Majd együtt tartottunk egy utolsó pikniket, amely az olaszok által készített finomságokból állt. Gitároztunk, énekeltünk, kihasználtuk az utolsó perceinket, amelyeket együtt töltünk. De sajnos egyszer minden véget ér. Nem akartunk elmenni, de a repülő nem vár ránk.

A búcsúzkodás volt talán a legnehezebb. Nehéz volt a könnyeinket visszafojtani, többeknek nem is sikerült. Mindenkitől egyesével ölelkezve búcsúztunk el, és ezt a mondatot hajtogattuk:

article_image_6113.jpg

Szabó Márton felvételegaléria megtekintése

„Ci vediamo” – Ami olaszul annyit tesz: Majd látjuk egymást (Ugyanis ez a terv).

A busz felé elindulva többször visszafordultunk, hogy még pár pillanatra láthassuk őket, majd felszálltunk, és a busz elindult. Mindenki hátrafordulva integetett, és nézte, ahogy az összes olasz diák egyszerre integet nekünk, és nézi, ahogy a busz végleg eltűnik a szemük elől.

article_image_6114.jpg

Szabó Márton felvételegaléria megtekintése

kapcsolódó archív cikkek

címkék