Willy Wonka csokigyárától a milliókat érő törött bútorokig



Öt beszámoló a svájci diákcseréről a teljesség igénye nélkül.

A vonatra már azzal a jóleső tudattal szálltunk fel, hogy most minket fognak szórakoztatni a svájciak, mivel szeptemberben ők, a winterthuri Kantonsschule egy osztályának diákjai, már jártak itt, és akkor mi szívünket, lelkünket kitettük értük. Most rajtuk volt a sor.

Röpke tizenegy órás út után meg is érkeztünk.

Most már én is azok társaságát gazdagítottam, akik németül (próbáltak) beszélni. Ez főleg eleinte nem volt könnyű. De így is megértettük egymást. Többnyire. Megérkezésünk után kissé meglepődve konstatáltam, hogy svájci cserediákom haja rózsaszín lett, úgyhogy megkérdezem (gondoltam én), mióta is ilyen a haja. Mire azt a mosolygós választ kaptam, hogy három óráig tartott megcsinálni. Huppsz. Na, mindegy, majd belejövök.

Szombat este érkeztünk, és a következő szombat este indult a vonatunk, így volt egy teljes hetünk, mialatt a hozzánk hasonlóan lelkes cserediákjaink megmutatták nekünk Winterthurt és az iskolájukat, Zürichet, a híres-nevezetes Reihnfallt, Luzern, no meg persze a hegyeket.

20170404_104517-2017-07-07-03-00.jpg

galéria megtekintése

Rheinfall, kalandpark, festmények

Szerda reggel a szokásosnál is korábban keltünk, és jól megpakolt táskákkal találkoztunk a winterthuri Hauptbahnhofon. Egy alig egyórás vonatút után megérkeztünk Európa legnagyobb vízeséséhez, a híres Rheinfallhoz. Először tettünk egy rövid sétát a helyi kastélyban a virágzó “fotogén tulipánfák” között, majd innen lépcsőztünk le közvetlenül a vízesés mellett egészen az aljáig. Ott a szokásos csoportkép is elkészült, majd folytattuk utunkat a közeli kalandparkig (a svájci tanárok örömére tartva a szuper lassú toldys tempót). Ott félelmeinket leküzdve, életünket kockáztatva másztunk, csúsztunk a csodálatos kilátás mellett. A bátrabbak még 30 méter magasról is leugrottak. A fárasztó napot még megkoronáztuk a winterthuri Kunstmuseum látogatásával. A nap végén mindenki fáradtan dőlt be az ágyába.

Bálega Szonja

20170406_132539-2017-07-07-03-00.jpg

galéria megtekintése

Nekem ez volt az egyik legnagyobb élmény. Ahogy kiálltunk a víz fölé kinyúló kilátóra, és alattunk ömlött, zubogott, áramlott az a millió és millió tonna víz. Egyszerre csodálatos és borzasztóan ijesztő is volt. No, és aztán, ahogy a kalandpark Panorama Express nevezetű, majdnem egy kilométeres pályáján végigsiklottunk, és teljes pompájában tárult a szemünk elé a napsütéstől csillogó vízesés… Egyszerűen lenyűgöző!

Hasonlóan érdekes élmény volt a Winterthuri Múzeumban található magánygyűjtemény. Picasso, Manet, Renoir, Cézanne, van Gogh, IKEÁ-s széklábak… itt egy kissé meghökkentünk, de kiderült, hogy ez a „ma” művészete. Plafonra fellógatott fadarabok különböző módon összecsavarozva. Meglepő tapasztalat volt…

Következő napon túracipőbe bujtattak minket vendéglátóink.

dsc05437-2017-07-07-03-00.JPG

galéria megtekintése

Luzern és a hegy

Ez volt az egyetlen olyan program, amin a svájci osztály is teljes létszámmal jelen volt, ennek megfelelően vegyes nemzetiségű csoportokat alkottunk, így indultunk el felfedezni Luzern városát. A felfedezés egy izgalmas, foxtrail elnevezésű játék keretei között zajlott, melynek során a csoportok titokzatos nyomokat követve járhatták be a völgyben fekvő települést. Miután ezzel végeztünk, hajóra szálltunk és nekivágtunk a tóra egyre inkább rátelepedő ködnek. A Rigi nevű, 1800 méter magas hegy csúcsára régies kinézetű, aranyos kis fogaskerekű vonat juttatott fel minket. A kilátás sajnos csak félútig maradt lenyűgöző - onnantól átadta a helyét a mindent eltakaró, tejfehér ködnek. Mi azonban így is élveztük a magaslati levegőt, és soha nem fogjuk elfelejteni ezt a fantasztikus kirándulást.

Tompa Júlia

dsc05467-2017-07-07-03-00.JPG

galéria megtekintése

A történethez hozzátartozik, hogy minket, jó turistához méltóan, egy cseppet sem zavart a hegycsúcson állva, hogy a kilátás helyett már csak a mindent beborító ködöt láthattuk, azért elkészült a kötelező fotómennyiség. Még magáról a kilátásról is – bár nyugodtan fényképezhettünk volna ennyi erővel egy üres fehér lapot is. De hát a mai világban mindent meg kell örökíteni.

Eddigre már a német nyelvvel vívott harcomban is úgy tűnt, én állok nyerésre. Legalábbis egyre kevesebb félreértés, visszakérdezés, értetlen arc kísérte eleinte döcögős utamat. Bár reggelenként úgy éreztem, hogy valahol az ágyamban felejtettem a nyelvtudásomat, de ilyenkor is fontos szavakat tanulhat meg az ember; például Augenring (szem alatti karika) – talán egy kissé fáradtan nézhettünk ki… De estére mindig újra és újra belejöttünk, és reggel mindig egy kicsivel kevésbé ment nehezen, mint előző nap. És természetesen az egy-két félreértés, félrehallás is csak javította az amúgy is vidám, kacagós hangulatunkat.

És ekkor még nem is ettünk hihetetlen mennyiségű csokit, amitől ilyen boldogok lettünk volna. Egészen a következő napig.

dsc05472-2017-07-07-03-00.JPG

galéria megtekintése

Willy Wonka csokoládégyára

Körülbelül egy óra vonatozás és buszozás után megérkeztünk egy épület elé. A környéken szinte semmi nem volt. Zöld földek, egy-két ház, de emberekkel alig találkoztunk az úton. Az épületen egy óriási tábla: Maetsrani's Chocolarium. Megérkezünk. Végre mindenki gyerekkori álma valóra vált. Egy kis várakozás után beléphettünk a csokigyár ajtaján. A falon óriási arany táblákon idézetek a boldogságról és a szerencséről, egyszerűen varázslatos. Az egész út olyan volt, mint egy mese. Rengeteg csoki. Banános, epres, mogyorós, megint banános... és nem tudtuk abbahagyni. Végül úgy ültünk fel a buszra, mint a kisgyerekek. Mosollyal az arcunkon, és egy kis csokival a szájunk szélén.

Füzi Tímea

dsc05499-2017-07-07-03-00.JPG

galéria megtekintése

Többen voltunk, akik különböző elhatározások miatt (eddig) nem ettünk csokit, de hát kénytelenek voltunk a döntésünket a svájci egy hétre felülbírálni – természetesen csak és kizárólag azért, nehogy megbántsuk vendéglátóinkat, akik nagy szeretettel kínálták a különböző, ízletesebbnél ízletesebb finomságokat.

Nem bántuk meg a döntésünket, igazán kár lett volna, ha a csokoládégyárból pont a csoki marad ki. Bár anélkül is lenyűgöző volt: mozgó, kacsintgató festmények, ezerszínű szobák, oszlopok, candy cane alakú mosoly fényképezők, illatos játékok, tehénfejés-szimulátor, és persze maga a gyár rész, ahol megnézhettük, hogyan készülnek az életben a csokik, a különböző édességek, finomságok… Mint a mesében.

Elérkezett az utolsó közös napunk, jobban mondva csak fél nap, mert estére már a vasútállomáson kellett lennünk. Ismételten cserediákjaink külön-külön szerveztek programokat, de többünket a hegyekbe vittek fel, hogy tényleg megcsodálhassuk azt a bizonyos svájci kilátást.

dsc05507-2017-07-07-03-00.JPG

galéria megtekintése

Fent a hegyen

Rohanunk fel a hegyre. Nem egy felbőszült tehéncsorda elől menekülünk, csak élünk az egyik Svájc nyújtotta szórakozási lehetőséggel.

Kirándulunk.

dsc05526-2017-07-07-03-00.JPG

galéria megtekintése

Az idő gyönyörű, színes paplanernyők, rövid ujjú póló és térdig érő hó.

A svájciak kórusban nevetnek az "ungarisches Tempo"-n és, mint a zergék, szélsebesen eltűnnek a következő kanyarban. Milyen szimpatikus nagy kő, üljünk le.

Az utolsó kanyar. Eláll a lélegzetünk a kilátástól, na meg az emelkedőtől. Jutalomfalatka: kis narancssárga kenguru chips.

dsc05564-2017-07-07-03-00.JPG

galéria megtekintése

Bölcsvölgyi Blanka

Egyszerűen elképesztő. Hó, napsütés, paplanernyők, friss levegő, 2000 méteres magasság (cserediákjaink állítása szerint ez épphogy csak hegy). És ilyen kilátás mellett ebédelni… Úgy terveztük, hogy a legmagasabb pontra felküzdjük magunkat, de a „Figyelem! Csak gyakorlott hegymászók erre alkalmas cipőben” tábla végül elriasztott minket, bár ez nem vett el az élményből.

Ezután sajnos túl gyorsan következett el a búcsúzás ideje. Természetesen ez sem történhetett meg nagy kacagás nélkül, amire most az ok (mert a nevetésre mindig megvan az értelmes okunk) az „Icike-picike pöcök” volt. Egyik svájci lánynak megtanítottuk a csodálatosan értelmes „Icike-picike pocok” kezdetű nyelvtörőt, de valahogy a pocokból mindig pöcök lett. Hosszasan próbáltuk elmagyarázni cserediákjainknak, hogy mi is tulajdonképpen a pöcök (igazából mi is pontosan?). Végül nagy boldogan felkiáltott az egyik svájci, hogy most már érti: egy vasból készült nyúlványos villanykapcsoló.

dsc05590-2017-07-07-03-01.JPG

galéria megtekintése

Ennyiben maradtunk. Kénytelenek leszünk tisztázni a helyzetet a következő találkozáskor. Mert bizony sokunk olyan szerencsés volt, hogy ez alatt a két hét alatt, aminek a felét itt Magyarországon, másik felét Svájcban töltöttük el együtt, annyira összebarátkoztunk, hogy lesz még következő találkozás.

Wittinger Ágnes

dsc05675-2017-07-07-03-01.JPG

galéria megtekintése

kapcsolódó cikkek

kapcsolódó archív cikkek

címkék