„Egymást szeretettel számon tartó emberek közössége” 5.



Két leendő toldys diák 1956-ban.

Grenitzer Róbert: Tavasz az őszben. Egy leendő Toldy-s diák ’56 október 23-ája

Hetedik osztályos voltam, és már a harmadik éve barátkoztam reménytelenül a hegedűvel: a húrok kelletlen nyiszorgással álltak bosszút az elmulasztott, vagy csak fél szívvel végzett gyakorlásokért. Bűntudatosan indultam az órára október 23-án kedden délután is, ingujjban, a szokatlan melegben. A Horvát- és a Kacsa utca sarkához érve, közeledő, egyre erősödő énekszó hallatszott: nők-férfiak összeolvadó kórusa. Sej szellők, fényes szellők… Nemzeti színű és különböző feliratú vásznak és táblák alatt lelkes tömeg tartott a Duna-part felé. Se Május 1., se Feltámadás, lecövekeltem, áradt a sokaság, és áradt torkukból a dal: Esik eső karikára… ha egyet is intenek, közéjük állok. Indulnak már a tüzérek… a menet eleje már befordult a Fő utcába, onnan szállt felém a hullámzó sorok fölött gyöngülő-erősödő hullámokban a Gábor Áron rézágyúját virágzó fiatalok éneke. De nekem is indulnom kellett, késésben voltam.

Az álmoskás Medve utcán a Batthyány utcai zeneiskola felé tartva nem tudtam szabadulni az iménti látványtól, mert se „a nemzetközi munkásosztály nagy seregszemléjén”, se a nagyszombati körmeneten nem láttam hasonló boldogságot az emberek arcán. Az apám csak egyszer tudott elcsalni a Felvonulási térre, ahol – a tribün alá érve – nekem is lobogtatni kellett kis papírzászlócskámat. Viszolyogtam a tömeg vezényelt ujjongásától: Éljen Rákosi! Éljen a Párt!... utált vezetők integetései csalták ki belőlük a lappangó életörömöt.

Húsvétkor nem kellett agitálni a népet, nem a párt- és szakszervezeti bizalmiak ösztökélésére teltek meg a templomok, így a Budai Ferenceseké is, ahová hatéves koromtól elvittek a szüleim. A felforgatott világból a templomi zászlók oltalma alá menekültek a hívők, de még azok is, akik nem gyakorolták a vallásukat, ám csak kényszeredetten szőtték az elvtársak selymét. Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról… zengett a gyönyörű fohász Boldogasszony anyánkhoz… Ott lépdeltem közöttük a Mártírok útja-Keleti Károly-Buday László-Rómer Flóris utca-Mártírok útja hatóságilag engedélyezett útvonalon. Nem tudtam még, hogy milyen bátor volt ez a tett, hogy diktatúra van, amelyben a hívő házasulandók lakóhelyüktől távoli városok, messzi falvak templomaiba bujdosnak esküdni, hogy – olykor még a családon belül is konspirálva – titokban kereszteltették és járatták hittanra a gyerekeket. Vigaszvágy és reménység derengett a körmenetben, az imént látott fiatalok lépteit azonban céltudat és akarat sarkallta. Ez járt a fejemben, amíg Himpfner Frigyesné zenetanárnő „ítélőszéke” elé nem értem, hogy ismételten a fejemre olvassa: erre az órára készülve sem gyantáztam agyon a vonót. Ám elő sem vehettem a hegedűt, az ősz hajkoronájú, hosszú szipkákban örökégő cigarettákat füstölögtető hölgy nem a mitkellmármegintvégighallgatnom arckifejezéssel, hanem zaklatottan fogadott, és indoklás nélkül hazaküldött. Elmaradt az óra! Megkönnyebbülten futottam haza, és vágtam sutba szegény hangszeremet.

Irány a Duna-part! Egyetlen barátomat, cimborámat sem találtam a tavasztól ősz végéig tartó bandázásaink törzshelyén: a felső-rakpart Kacsa utcával szemközti padján. Csalódottságomban már-már visszafordultam, amikor a Margit-híd felől morajlásra lettem figyelmes. A hangok nyomába eredve pillanatok alatt a Bem téren találtam magamat, ahol – idetartott hát a menet! – soha nem látott hatalmas tömegre tekinthetett alá Petőfi vitéz vezérének szobra. Már akkor is utáltam a furakodást, ezért nem kerülhettem közelebb hozzá, megrekedtem a Külügyminisztérium sarkánál. A magasra tartott zászlók és a tüntetők egyes csoportjainak hovatartozását jelző transzparensek rengetegében, a kavargó, eleven testként lüktető sokaság fölött forró lelkesedés lobogtatta a dicső tábornok kalapjának tollforgóját. Nem láthattam a piski hídnak szegezett kardját, ám a talapzatra vésett, csatára tüzelő szavait kívülről is tudtam: Előre magyar! Ha nincs híd, nincs haza! A dicső szabadságharc szelleme lebegett a tér fölött…

A haza! Az iskolában, a „Medve-egyetemen”, ahol a dióolajtól csillogó, hullámos hajú, úttörővezető tanár Hegyek között, völgyek között zakatoló „szellemisége” uralkodott, az énektanár kivételével, aki – a szovjet csasztuskák majmolásának divatjában! – a magyar népdalok énekeltetésével élte-vallotta meg szenvedélyes patriotizmusát, senki sem beszélt a hazáról. A fűtött szavalatok és szónoklatok döbbentettek rá, hogy nem halt ki a hazafiság, csak bujdosott, mint a Himnusz üldözöttje. A szabadságvágy rejtőzve libegő, kicsi lángocskái lobogó fáklyákká váltak az égő Szabad Nép-ek képében. Amiről az emberek még otthon, egymás között is csak fülbe súgva mertek beszélni, itt az egymásra találás örömében fel-felhangzó jelszavak mámorában vallottak: számolják fel az ÁVH-t, vonják ki a szovjet csapatokat, tisztuljon meg a közélet… Nem tudom pontosan idézni ezrek egyszerre kiáltott követeléseit. Sötétedett már, de a szívekben hajnalodott… a Margit-hídon át megindultunk – mert itt már beálltam a sorba – a Parlament felé.

Fekete csöndbe burkolózva állt az Országház, s mire odaértünk a tér is feketéllett a várakozó tömegtől. Egyetlen ablak sem világított, de a tekintetek fénylettek, és körös-körül itt is lángoltak a pártlapok. Föltámadott a tenger – a szemem láttára. Aligha lehettem volna kisdobos a Rákóczi hadnagyá-ban: szorongás, balsejtelem kerített a hatalmába, a roppant sokadalomban araszolni kezdtem a Kossuth híd felé. Már a tér sarkánál jártam, amikor – a nép követelésére – Nagy Imre megjelent az erkélyen, és az üdvözlésnek szánt Elvtársak! megszólítását követő felháborodott hurrogás rádöbbentette, hogy nem elvtársak, hanem honfitársak akarják hallani őt. Amikor beszélni kezdett már a hídon rohantam hazafelé.

Horvát utca 17… az utcarendezés címén megcsonkított ház nyomorúságos, deszkákból összetákolt „kapuja” szinte rányílt a hajdan tágas udvar közepén álló nagy nyári konyhára, amely étkezőként, irodaként is szolgált. Benyitottam a „harcállásponttá” vált helyiségbe, de szinte észre sem vették, hogy megjöttem: az egész família a varázsszemét zölden villogtató Orion világvevő rádióra fülelt. Nagyszüleim, szüleim, nagynéném és férje a vörösbarna eternittel borított terebélyes asztal mellől, nagyapám két öccse a lisztes ládán ülve hallgatták a Szabad Európát. Pisszenés nélkül, csöndben pöfékelték a maguk sodorta cigarettát: blázoltak, mint a nagyapám is. Az Éberlingek úri huncutságnak tartották a politikát, amelynek fortélyairól Lugosi úrtól, hiszékenységük vámszedőjétől, a szellemi fölényét cvikkerrel, mandzsettás inggel és idegen szavak sűrű használatával hangsúlyozó zugügyvédtől szoktak értesülni. Kisemberek voltak, akik a változásokból, a hírekből csak a felfordulást, a közeledő bajt hallották ki. Olyanok voltak szegények, mint a nyári villámlásban-menydörgésben összeverődött juhok a mezőn.

A Szabad Európa rádió is a hazáról papolt, valószínűleg már akkor is Amerika hangján. Az én eleim nem emlegették a hazát unos-untalan, ám úgy szerették a Vízivárost, hogy még Pestre is csak muszájból mentek át. Nagyanyám már a gondolatától is hascsikarást kapott, és úgy készült az évi egy-két nagybevásárlásra a Párisi áruházba, mint misszionárius az afrikai kannibálok közé. Konzervatívnak mondták volna magukat, ha ismerik a kifejezést. Ismerték viszont a „komonistákat”, akiknek csendes utálata természetes volt a számukra. Egyetértettek azzal, hogy Vesszen Rákosi! Vesszen Gerő!, de önkezükkel a hajuk szálát sem tudták volna meggörbíteni. Nagyapámnak és apámnak is kijutott az orosz-szovjet hadifogságból, és ők is kívánták, hogy Ruszkik haza!, ám az ávósokat sokkal rosszabbnak tartották. Hallgatták a rádiót, és – már lőttek a Bródy Sándor utcában – egyre nőtt bennük a veszélyérzet. Még azon az estén elhatározták, hogy mint ’45-ben az ostrom alatt, leköltözünk a pincébe. Az asszonyok, mintha százszor csinálták volna, otthont varázsoltak a vakolatlan falak közé.

Szerettem azt a fészket: megbújtam biztonságos melegében, amikor repeszek kopogtak a háztetőnkön, s kalandéhesen röpködtem ki oltalmából az engedélyezett beszerző-utakra. Nem csak az iskolák, a boltok is zárva voltak, így nem megvásárolni, hanem beszerezni kellett az élelmet. Nem voltam ügyes gyűjtögető, a tárva-nyitva álló Bem József utca sarki közértből is csupán néhány doboz Harmónia cigarettát tudtam hazamenteni. Sokfelé jártam, de csak arra cserkeltem „zsákmány” után, ahol nem dörögtek a fegyverek: nemhogy a Corvin-közt, vagy a Dohány utca-Nagy-körút kereszteződését, még a közeli Széna-teret is messziről elkerültem, pedig ott csatázott a csínytevőből hőssé lett Mansfeld Péter is, akit a grundról ismertem. Feleslegesen tiltottak Szabó bácsitól és az orosz tankokra benzines palackokat, kézigránátokat dobáló harcosaitól, féltem én magamtól is.

A felkelés másnapján délelőtt a Horvát utca 6. előtt álltunk négyen-öten gyerekek, izgatottan meséltük egymásnak élményeinket. Egyszer csak tompa puffanások zaja a fejünk felől és vakolatpor hullott a hajunkba-nyakunkba: ávósok lőttek ránk géppuskával a Gyorskocsi utcai rettegett monstrum tetejéről. Aligha ijesztésül, mert a lövedékek csak centikkel tévesztettek el bennünket. Ezért aztán valóságos bátorságpróba volt a részemről, amikor másnap – a többi hátizsákos eleségvadásszal együtt – beléptem az elhagyott börtön hatalmas vaskapuján, s lemerészkedtem a pinceraktárakba.  S amíg – majdhogynem fogvacogva – a megkínzottak hörgéseit véltem hallani, az élelmesebbek keze nyomán eltűntek a konzervek, s már csak kicsírázott krumpli és hagyma szaglott a „zárka” sötét sarkában. Üres szatyorral kullogtam haza.

Nem láttam se akasztott, se lelőtt, se tanktaposta embert… A Császár fürdő előtti park szökőkútjának víztelen medencéjében két alkalmi böllér öldöste a kitörni képtelen, visítva rohangáló disznókat. Miközben tébolyult rémülettel száguldoztak össze-vissza, szinte beleszaladtak a késbe. Azon nyomban trancsírozni kezdték a még ki sem vérzett tetemeket, s ki hogyan tudta, vitte a még gőzölgő darabokat. Én sehogyan sem, bár akkor is volt nálam egy kosár. Hányingerrel küszködve csak kenyeret tudtam „vételezni”: egy traktor utánfutójáról dobálták közénk a vekniket. Eggyel engem is eltaláltak. Más teherautókról, más helyszíneken csirkét, kacsát, zöldségféléket, miegyebet osztogattak. Önzetlenül, örömmel adakozott a Budapest környéki települések lakossága. A vészben-reményben egymásra talált a város és a falu fondorlatosan egymásra uszított népe: tisztessége lett a városinak, becsülete a vidékinek. Honfitársakká nemesültek. Emlékeim filmjét nézve hallom egy ütemre verő szívük dobbanását: a szabad Magyarország hangját. Nem azt a hamisat, amely egy müncheni stúdióból recsegett ki áltatva, ámítva, hitegetve, hanem az igazit, amely az újból öntudatára ébredt, önbecsülését visszanyert magyarság lelkében zengett, és zeng azóta is.

Idestova hatvan éve, hogy – s ebben az egyben nem november 4-e, az oroszok második „felszabadítása” a bűnös – az utolsó elmaradt hegedűórám után letettem a hangszert. Sajnálom, de tudjuk, hogy mennyit ér a késő bánat. Azóta csak fütyörészek. Örömömben, bánatomban, lelkesülten, vagy éppen önvigasztalásul, mintegy életem kísérőzenéjeként. Fütyülök hát! Fütyülök én! Hetvenen túl már a világra is fütyülhetnék.

Nem visz rá a lélek.

Nyakas Szilárd: Fasiszták? Forradalmárok?

Nekünk azt mondták, Szuezbe megyünk! – árulta el nekem, az akkor alig 13 éves gyereknek az a szovjet katona, akit 1956 novemberének végén a Széna téren megszólítottam. A társalgás Puskin nyelvén folyt közöttünk. Akkor annyit már simán meg tudtam kérdezni tőle, „Honnan jöttél?”, meg azt, hogy „Miért vagy itt?”

Ott szobrozott a nálam 4-5 évvel idősebb orosz srác Szabó bácsiék szétlőtt barikádja helyén, a gépágyú mellett. A négycsövű fegyverre csodálkozva kérdeztem ártatlanul: „Ez a repülőgépeket lövi?” A szovjet katona – némi gyanakvó körbepillantás után válaszolt: „A tankok ellen is ...”

Némi szemlélődés után kockáztattam meg a következő kérdést: „Honnan jössz?”

A géppuska fiatal őre elkerülte a választ, de hajlandó volt beszélgetni velem, mert visszakérdezett: „Honnan tudsz oroszul?”

„Az iskolában tanultam.”

Ez szemmel láthatóan megnyugtatta, s én egyszerű mondatokba foglalva meséltem el neki, hogy ide járok, a szomszédba, az Attila úti suliba.

Éppen akkor egy szovjet tank kezdte acélőrlő munkáját a Széna tér és az Ostrom utca találkozásánál. Előre-hátra mozogva taposta szét a Szabó bácsiéktól zsákmányolt fegyverek százait az utca kövezetén.

Néztük együtt az acélőrlést egy darabig, mígnem a „borec”, azaz az orosz harcos oda nem bökött a saját géppisztolyával a tört fegyverek halma felé:

„Fasisztü – ezzel jelezve, hogy itt, a széna téren fasiszta felkelőket vertek szét és fegyvereztek le.

„Mi nem vagyunk fasiszták” – tiltakoztam, de ő tovább verte a vasat:

„Nem te vagy fasiszta, hanem akik itt lőttek ránk.”

Belenéztem az orosz őszinte, kék szemébe, és magamba fojtottam osztálytársam, H. Feri nevét. Annak a nálunk egy évvel idősebb srácét, aki itt harcolt Szabó bácsi csoportjában, a Széna téren.

H-t – mert mi egymást csak a vezetéknevünkön hívtuk – különös tisztelet illette a megilletődésre egyáltalán nem hajlamos fiúosztály részéről. Mert akkor még – az ötvenes évek alatt – külön iskolába jártak a lányok és külön a fiúk az Attilában. Két bejárata is volt az iskolaépületnek és teljesen szeparáltan élte mindennapi életét a leány és a fiúiskola. Illetve ekkor, 1956 végén nem is annyira mindennapit…!

A tanítás szünetelt. Az osztálytársakkal itt-ott összefutva értesültem én is H.Feri ellenálló voltáról. Annak pedig megvolt a mindennapi látható jele is az értő tekintet számára: nagykabátja belső zsebéből mindig elődudorodott a nagykaliberű pisztolya, amelytől egy percre sem vált volna meg soha.

Ám akkor éppen nem H-val, hanem egy fegyverét szorongató szovjet katonával álltam szembe, aki mély meggyőződéssel fasisztázta le a magyar forradalom fegyvereseit, és akinek az volt a kötelessége, hogy őrizze tőlük a „pulemjot”-ot, azaz a géppuskát.

Azt a négycsövű csodafegyvert, amely mind a repülőgépek, mind pedig a tankok ellen bevethető.

„Mi nem vagyunk fasiszták.” – ismételtem meg egyszerűen, minden pátosz nélkül, csak úgy a tények kedvéért. Szótáramból túl sokra nem tellett, így hát döntő érvként ezt böktem ki:

„Mi magyarok vagyunk!” Ezt igen erős érvnek éreztem, különösen oroszul erősnek, hiszen az orosz olvasókönyvünk tele volt olyan kifejezésekkel, mit „nyemeckije fasiszti”, német fasiszták, meg „nyemeckije zahvatcsiki”, német betolakodók, területrablók. Ám magyar fasisztákról az orosz tankönyv nem írt egy árva sort sem. Felteszem, hogy a velem szemben álló szovjet katonafiú egykori olvasókönyve sem szólt magyar, csak német fasisztákról, mert a fiú gondolkodóba esett.

„Mi nem vagyunk fasiszták!” – vertem tovább a vasat. „Mi szabadságot és békét akarunk.” Ez utóbbit igen könnyű volt megfogalmazni, mert az orosz „Mi za mir!” – jelszó úton-útfelen olvasható volt.

Az orosz katona elnézett valahová, messzire, s talán megnyugtatásomul végül kibökte:

„Nem is ide indultunk.” Majd kis szünet után így folytatta:

„Nekünk azt mondták, hogy Szuezbe megyünk.”

Szuezhez tudni kell, hogy az egyiptomi elnök – Nasszer – éppen ekkortájt államosította a Szuezi csatornát, sértve ezzel a brit és a francia tulajdont, érdekeket.

A magyar forradalommal szinte egy időben szállta meg katonai erővel Anglia és Franciaország a Szuezi csatorna övezetét.

A nagyvilág figyelmét ez a „szuezi kaland” erősen megosztotta, ám az Egyesült Államok erőteljes fellépésének is tulajdoníthatóan Anglia és Franciaország meghátrált és visszavonta erőit.

Csak tőlünk nem távoztak az oroszok. Azok az állig felfegyverzett hadosztályok, amelynek harcosait azzal indították útnak, hogy most is „zahvatcsikok”, azaz területrablók ellen vonulnak, csak most nem a németek azok, hanem az angol és francia burzsoázia Egyiptomban.

Messze indultak az orosz, örmény, azeri és más nemzetiségű szovjet fiatalemberek, ám nálunk landoltak. És mivel nem találtak betolakodókra, hát magyar „fasisztákra” lőttek. Lőttek H. Ferire, akit nem fogott a golyó, és lőttek Szathmári Lacira a szomszéd utcából, akinek az álla alatt ment be az acélköpenyes ólomgolyó s az arccsontja alatt távozott, és aki – hál’ Istennek! – túlélte.

Egyiptom néhány hét múlva visszanyerte szuverenitását a csatornaövezet fölött. Nekünk közel 35 évet kellett várnunk szuverenitásunk visszanyerésére.

Igaz, valami azóta is bűzlik a Közel-Keleten. Talán az olaj.

Minket pedig ismét lefasiztáznak. Igaz, újabban nem az oroszok.

Ott lappang ez a vád a vissza nem vont Benesi dekrétumokban. Ott lüktet a német-magyar Nobel-díjasunk holokauszt-vádjaiban.

Az 56-os hősök szembe mertek nézni a szovjet fegyverekkel.

Ma újra vádakkal támadnak minket.

Mi, mai magyarok szembe merünk-e nézni velük?!

(Nyakas Szilárd írása először a gondola.hu-n jelent meg 2002. október 23-án.)