Interjú Hobotné Molnár Erika tanárnővel



A Pataki-díj idei kitüntetettjével Pintér Zsófia és Lajer Máté (5. a) beszélgetett.

- Azzal a kérdéssel szeretnénk kezdeni, milyen érzés volt megtudni, hogy Ön nyerte a díjat?

- Nagyon-nagyon örültem. Több okból is fontos nekem ez az elismerés. Először is a Pataki-díj névadója, Pataki Gyula, iskolánk hajdani, legendás igazgatója példakép a számomra. Másodszor pedig a díjat kollégáim szavazata alapján kaptam, így azt képzelhetem, hogy ismerik a tevékenységemet, és elégedettek az iskolában immár harminc éve végzett munkámmal. Azzal, hogy megkaptam a Pataki-díjat, olyan elhivatott, kiváló hajdani és jelenlegi kollégákkal kerültem egy csoportba, akikkel valóban megtiszteltetés együtt lenni.

- Mi inspirálta a tanárnőt arra, hogy a tanári pályát válassza, és miért éppen a biológia és földrajz tantárgyakat?

- Ha viccesen akarom megfogalmazni a választ, azt mondom, hogy a gimnáziumi biológiatanárom egy könyvvel támasztotta alá a diavetítőt, hogy jobban lássuk a képeket. A könyv címe az volt, hogy „A házi légy”. Úgy éreztem, hogy ha erről az apró lényről ilyen vastag könyvet tudtak írni, akkor a biológia nagyon komoly tudomány lehet, és nekem ezzel kell foglalkoznom.

Kicsit komolyabban: csak részben volt egyértelmű a pályaválasztás. Az, hogy tanár leszek, amióta vissza tudok emlékezni a szándékaimra, egyértelmű volt. Középiskolásként matematika tagozatra jártam az akkori nevén I. István Gimnáziumba. Heti tíz órában tanultuk a matematikát, tehát logikusnak látszott, hogy onnan mindenki mérnök lesz, vagy matematika-fizika szakra megy az ELTE-re. Nekem viszont a kedvenc tárgyam a biológia lett. Mindig is elbűvölt az élet nagyszerűsége, ami egyidőben összetett és egyszerű, érthetetlen és ugyanakkor megfejtésre csábító. Szerettem a matematika tisztaságát, logikáját, de izgatott az, amit az életben nem lehet szabályba foglalni. A tanáraim persze furcsán néztek rám, amikor kiderült, hogy biológia-földrajz szakra jelentkezem. Abban az időben nem lehetett szabadon választani a tantárgypárokat, így az eredeti álmomról, hogy matematika-biológia szakos legyek, le kellett mondanom. Az egyetemi évek alatt azután megszerettem a földrajzot is. Sok emlékezetes pillanatot, szép emlékeket köszönhetek neki.

- Azt kérdeznénk még meg, hogy mióta tanít a Toldyban, és hogy előtte tanított-e máshol?

- Még végzős egyetemista koromban óraadóként dolgoztam a Leőwey Klára Gimnáziumban egy évig, a gyakorló tanításomat pedig a Radnóti Miklós Gimnáziumban végeztem. 1987-ben kezdtem tanítani a Toldyban, tehát ez az első, máig egyetlen igazi munkahelyem. Teljesen véletlenül sodródtam ide. Nagyon nehéz volt Budapesten állást kapni, ezért sorra jártam a gimnáziumokat, felvenne-e esetleg valamelyik. A tájékozódó beszélgetés során mindenhol előkerült a kérdés: „Van férje?”, „Akarnak gyermeket?”. Két igenlő válaszom után gyorsan véget vetettek a társalgásnak azzal, hogy majd értesítenek. Azóta is várom az értesítést. Véletlenül hallottam az egyetem folyosóján, hogy a Toldyba éppen biológia-földrajz szakos tanárt keresnek. Pataki Gyula igazgató úr fogadott, és persze ő is föltette a fenti kérdéseket.  Mit tehettem, bevallottam: igen. „Ügyes kislány! Mindenkinek legalább négy gyereke kellene legyen!” hallottam a választ. Nem tudtam elhinni, hogy ez lehetséges. A folyosón kifelé menet, mit tagadjam, elsírtam magam, mert Diri bácsi (ahogy mindenki hívta őt) nem biztatott, valakinek már odaígérte az állást. Diri bácsi titkárnője, Ica észrevette, hogy el vagyok keseredve, leültetett és főzött nekem egy kávét. Akkor már egyértelműen tudtam, hogy nekem ez a tökéletes hely. Szerencsére végül mégis sikerült ide kerülnöm, és azóta sem gondoltam, hogy váltanom kellene.

- Hallottuk, hogy Ausztráliában is járt, és azt kérdeznénk, hogy milyen hatással volt Önre, esetleg a tanítási módszereire?

- Családommal két alkalommal éltünk Sydneyben körülbelül egy-egy évet. Gyermekeink jártak ausztrál iskolába, így láthattam annak a rendszernek előnyeit és hátrányait is.  Bár nem voltam maradéktalanul elégedett a tanulás/tanítás színvonalával, azt feltűnhetett, hogy mennyivel egészségesebben fejlődnek ott a gyerekek. Lexikális tudásuk meg sem közelíti a magyar gyerekekét, de talpraesettek, magabiztosak, jól kommunikálnak. Az ausztrálokról az a kép él bennünk, hogy mennyire „lazák”, könnyedek. Ez nagy átlagban igaz is. Viszont, meglepő módon gyermekkoruktól kezdve meglepően szabálykövetők is.  Nem keresik a „kiskapukat”, nem akarnak maguknak a többiek rovására előnyöket, el-, és befogadók. Az együttélés éppen ezért sokkal könnyebb még nagyon különböző hátterű emberek között is. Jó volna ezen a téren tanulnunk tőlük!

A tapasztaltak kritikusabbá tettek az itteni rendszerrel szemben. Valahogy meg kellene találni az egyensúlyt a magyarországi, lexikális tudást előnybe helyező és az ausztrál (angolszász) „projekt szemléletű” rendszer között. Sajnos azt látom, hogy mi itthon egyre távolabb kerülünk a hatékony, ugyanakkor gyermekbarát iskolától, oktatási rendszerünk  nem jó irányba változik. A Toldy egy élenjáró iskola, ebben is élen kellene járnia.

kapcsolódó archív cikkek

címkék