Kenutúra a Felső-Tiszán



Antal Melinda (5. a) beszámolója a túra élményeiről.

2018. július 2. 9 óra 50 perc - Szokásos hétfőhöz híven álmos, türelmetlen arcú emberek szelték át a Nyugati pályaudvar csarnokát. Halkan morajlott a tömeg, minden teljesen átlagosnak tűnt. Egy dolgot kivéve; 38 diák várakozott lelkesen a 13-as peron szélén, várva a 3 kísérőtanár - Mohai tanárnő, Harsányi és Lőrincz tanár úr – utasításait. Pillanatokkal később már egymást kicselezve kapaszkodtak fel a vonatra, hogy a legjobb helyeket megszerezve folytassák a már elkezdődött nyári szünet eseményeinek a megvitatását. Amint elindult a vonat, már elő is kerültek a jól bevált rántott húsos szendvicsek, és ezzel kezdetét vette a legelső toldys evezős-tábor!

Az indulás napján egyből kihívás elé állított minket az élet: 6 órás út 2 átszállással és rengeteg csomaggal. Nehéz volt egy heti, majdnem teljes ellátást fedező dolgokat begyömöszölni egy kisebb sporttáskába, vagy bőröndbe, helyet hagyva például egy fémtányérnak, evőeszközöknek és néhány vízhatlan zsáknak. Ezek mellett nem maradhatott otthon az ágyként szolgáló hálózsák és a polifoam sem, ugyanis a szállás nem házakban, hanem különböző kempingekben volt, így egy hétre a sátor biztosította körülmények között éldegéltünk. De a nehézségeink itt még nem értek véget; ideiglenes otthonainkat minden egyes este fel kellett állítani, valamint reggel lebontani, az alvás ugyanis minden éjszaka máshol volt. Egyszer Tiszabecs, máskor Tuzsér vagy éppenséggel Tiszamogyorós esett útba. A finom vacsorákat Csaba főzte nekünk, mindig az adott kempingben. Csupán egy bogrács állt rendelkezésére, ám neki ez sem jelentett akadályt. Így kaptunk a paprikás krumplitól a chilis babon át a túrós csuszáig mindent. És még az utóbbit is egy bográcsban készítette! Természetesen mesterszakácsunk sem hibátlan, így volt, hogy kicsit túllendült a csípős fűszer a kezében, de ekkor az ember fogta a zsömlét, tunkolta ezerrel, majd reggel csodálkozott, hogy hová tűnt a kenyérnek való. De ekkor jöttek drága tanáraink, akik már 8 órakor száguldottak a boltba, és orvosolták a problémát 5 kiló szeletelt veknivel. Ettől függetlenül mindannyian hálásak voltunk Csabának a jobbnál jobb falatokért, amiket hol 17 km, hol 36 km evezés után fogyaszthattunk vacsorára. Nemcsak azért, mert a csomagjainkat is ő szállította minden nap a következő helyszínre, hanem, mert ha Harsányi tanár úr kapja fel a szakácskötényt, minden nap az ő specialitását, vagyis paprikás krumplit eszünk.

De a gasztroélmények mellé kellett egy kis kultúrálódás is, így nemcsak a Kölcsey kúriát, de még a híres csónakos fejfás temetőt is meglátogattuk Szatmárcsekén. Szerepet kapott aznap az amerikai kultúra is: Ilcsik Dániel nem hagyhatta, hogy július 4-e ünneplés nélkül teljen. Minden (!) ruhadarabja az Egyesült Államok zászlajának mintájában pompázott. Ha ez még nem lett volna elég, fogta hasonló mintázatú kempingszékét, és vízipisztolyával a kezében beült a tábor közepére, majd büszkén nézett végig az eme jelenséget megcsodáló embereken.

Persze nem csak ezek a dolgok maradtak meg. A legszebb emlékeink a vízhez köthetők. És itt most nem a frissítő hideg zuhanyokra, hanem az evezésre gondolok. Szilárd, a túravezetőnk, már első este megtanított minket bánni az evezővel, így másnap már szinte mindenki profiként szelte a Tisza habjait a 3 vagy 4 fős csónakokkal. Minden hajónak megvolt a saját hangulata, mindegyiknek volt egy kis világa, amibe a változatosságot bizonyos apróságokkal csempésztünk be, például, hogy ki lesz aznap a kormányos, vagy, hogy milyen számokat játszunk majd útközben. Egyes hajók ugyanis zenével próbálták motiválni magukat az evezésre, hiszen a napi szakaszok nem tették meg magukat izommunka nélkül. Viszont semmi sem tökéletes, így a hangszórók sem, úgyhogy, ha az elromlott, jött a jól bevált módszer: az éneklés. Természetesen itt már nem a minőségre mentünk. Néha kicsit átköltöttük kedvenc népdalainkat, mert nem jutott eszünkbe egy sor, vagy versszak, de ekkor mindig feltűnt Harsányi tanár úr csónakja lelkes evezéssel a horizonton, beszállva a jól ismert nóták dalolásába, hogy önfeledt éneklések közepette könnyebben haladjunk tovább. Az ütemet nem mindig volt könnyű tartani, de mindig akadt motiváció: néha az éhség, néha pedig az, hogy a kempingbe érjünk az aznapi vb-meccsek kezdetéig. Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzánk, csak egy délután tépázta vihar a sátrainkat, egyébként mindig szikrázó napsütés volt. De 30 fokban a tűző napon evezni egy idő után több mint elviselhetetlen, hiszen “a vízen nincs árnyék”. Az “egy jó toldys mindent megold” legendás mondathoz híven mi is találtunk megoldást; megállókkor ugyan a táplálkozás volt az első, de az evés befejeztével hatalmas lubickolásba kezdett a csapat. Ebbe Lőrincz tanár úr is mindig becsatlakozott egy kis birkózással, hogy felmérje fiaink erejét. Természetesen mindig a tanár úr győzött.

20180702_183644-2018-07-20-12-27.jpg

Lőrincz Milán és Mohai Mónika felvételegaléria megtekintése

12 kenu indult el minden reggel a Felső-Tiszán tanárokkal és diákokkal, és 154 folyamkilométert evezett le 6 nap alatt, ami nem kis teljesítmény. Amint éreztük, hogy fájdul a karunk, már kezdődhetett is a napok alatt szokássá vált, rendkívül nagy összpontosítást és koncentrációt igénylő „csorgás”. Ekkor ugyanis az ember nem az evezővel, hanem az elméjével próbálja irányítani a csónakot. Mivel nem igazán vált be a telepatikus irányítás, inkább egyszerűen csak nem eveztünk, és végül ez lett a „csorgás”. A hajóban pihenve figyeltük, mikor kell irányba tenni a járművet, hogy ne fusson a nádasba (vagy éppenséggel egy másik csónakba) a legénységgel. Mindemellett „az ember társas lény”, így néha még a csónakban is egyedül éreztük magunkat – mind a négyen. Ekkor csak odaeveztünk (vagy -ütköztünk) más, éppen csorgó csónakokhoz. Belekapaszkodtunk a mellettünk álló hajók széleibe, és hagytuk, hogy vigyen minket az áramlat. Előkerültek a szendvicsek és a chipses zacskók - utóbbiak persze törvényszerűen körbe kellett járjanak a tömegen, hogy mindenki részesülhessen a jóból. Halkan ment a háttérben a zene, mi pedig hátradőltünk a hajókban napozni. Így, ringatózva a vízen, elfelejtettük egy időre az összes gondunkat, és abban reménykedtünk, hogy három hős tanárunk jövőre is megszervezi ezt a fergeteges tábort.

kapcsolódó cikkek

kapcsolódó archív cikkek

címkék