Kémgalamb



Toldysok jártak a Fővárosi Hulladékhasznosító Műben.

A Batthyány tér felett köröztem. Két osztály várakozott a pékség körül. Néhány gyereken bő, színes pulóvereket láttam, Toldy. Most már mindent értettem. Leszálltam a toldys diákok gyűrűjébe. Hátha elszórnak egy-két szem morzsát, hiszen voltak, akik szendvicset majszoltak. Nem értettem, mit keresnek itt ilyen korán, hiszen ezek a diákok rendszerint később járnak iskolába, mint a többi gyerek.  Ezt jól tudtam, mert minden reggel erre repültem. Lassan ráébredtem, hogy nem éri meg várakoznom a csemegére, így felkerekedtem.

Mi ez? Ezek a gyerekek jönnek utánam? Követnek engem? A Bosnyák téren felszálltak a buszra, ami mellett repültem. Buszra fel, buszról le. Ez már egyértelmű, ezek üldöznek! Szálltam, csapkodtam a szárnyaimmal, ahogy bírtam, de nem menekülhettem előlük. Mire elértem a SZÚK-hoz, teljesen kimerültem. Remegtek a szárnyaim, foltok úsztak a szemem előtt.  Pihennem kellett, hiába volt a csoport mellettem.

Letelepedtem a hulladékudvar egyik konténerére, ami veszélyes hulladékkal volt tele. Tudtam, ezen a tárolón nyugodtan pihenhetek, hiszen ezeket nem viszik el. A veszélyes hulladékból az eső kimoshat káros anyagokat, ezért van alatta a csatornarendszer, és ezért nem lehet ezeket elmozdítani. A többi konténert viszont teherautók szállítják, és kerekeken gurulnak. Bár én ezt már régóta tudom, hiszen itt élek, mióta csak kikeltem, de az osztálynak ezt mind- mind el kellett magyaráznia egy sálba bugyolált nőnek.

Éles szememmel azt is észrevettem, hogy időközben feleannyian lettek a gyerekek. A csoport másik fele a szemétégetőbe ment. Remélem, nem támadják meg a fészkeinket! Szívesen elmentem volna ellenőrizni a tojásokat, de nem tehettem. Felügyelnem kellett őket is. Hiszen akkora csodálkozással nézték, ahogyan egy autó begördült a hulladékudvarra és a sofőr bemutatta a hulladékadó fizetésének bizonylatát, meg ahogy a betonba ágyazott mérlegen lemérték a hozott hulladék súlyát, hogy megsajnáltam őket, milyen tudatlanok és mennyire új nekik itt minden. Így hát követtem őket, akármerre mentek és fentről vigyáztam rájuk.

received_631381437629809-2020-01-22-09-15.jpg

galéria megtekintése

Kívülről láttam, megcsodálták a boltot is, ahol még jó állapotban lévő használt áruk vannak. Igaz, ami igaz, valóban olcsón adják a könyveket, bútorokat- amennyire ezt meg tudom becsülni - hiszen mindent az elfoglalt hely nagysága szerint áraznak, száz forint a legalacsonyabb és tízezer a legmagasabb ár. Megfigyeltem, különösen a könyveket nézegették, ha jól hallottam valami kötelező olvasmányt, holmi Oidipuszt kerestek.

Aztán megnézték a hulladéklerakó makettjét, és megtudták miért ez a legrosszabb hulladékkezelési mód. Egyik ismerősöm, akivel Bazilika tetején találkoztam, egy hulladéklerakó mellett él, ő is panaszkodott erre. Azt mesélte, hulladék nem tűnik el, nem alakul át, egyáltalán nem hasznosítják. Mivel egyre többet és többet visznek oda az emberek, a halom csak nő, nő megállíthatatlanul. Ezért sajnos egyre kevesebb a búzatábla, amiben sokkal finomabb falatokhoz juthatnának az ottani galambok. Úgy hallottam, tisztítják a csurdalékvizet - azaz az esővizet, ami átmossa a hulladékdombot - és felhasználják a képződött metán gázt, de ennek ellenére is rengeteg káros és felesleges anyag ott marad. Néha a szél le is fújja a legfelső réteget, és persze az emberek nem tudják az elszabadult szemetet teljesen összeszedni. Nem szívesen élnék ott…
Azt is elmondta az osztálynak a sálas nő, hogy mi a különbség a hulladék és a szemét között. (Az előbbi használhatatlan és felesleges, míg a másik még használható, vagy újra hasznosítható, maradék - mint azt minden valamirevaló guberáló galamb tudja.)

Ezután  felmentek az emeletre, így én is feljebb szálltam. Itt falra vetített képeket néztek, és beszámolót hallgattak az FKF feladatairól, hatékonyságáról és a környezetszennyezésről. Majd irányították, hogy a nő melyik kicsi, színes kukába milyen szemetet rakjon, ahogy ők mondták: hogyan szelektáljon. Aztán kijöttek az épületből.

received_1251672595043351-2020-01-22-09-15.jpg

galéria megtekintése

Megvártam, amíg elindultak. Láttam, hogy a szemétégető felé veszik az irányt, ezért magabiztosan előre repültem tudván, hogy ott találkozom velük újra. Nem akartam végig kísérni őket az úton, mert az túlontúl feltűnő lett volna. Hiába, én nem vagyok olyan béna, mint ez a csoport, aki látványosan követtett engem idefele jövet.

Igazam lett! Valóban, a szemétégető kapujában viszontláttam őket. Az osztály a munkásszállón át ment be az erőműbe, de én egyenesen a bunkerbe szálltam, mert az épületben bajom lehetett volna ebből a kísérgetésből. A szeméttárolót úgysem hagyhatják ki. Mikor odaértem, megnyugodtam, az összes tojás megvan. Ezek szerint a másik csoport vagy nem volt ellenséges, vagy a társaim meg tudták védeni a tojásokat.

Most már csak várnom kellett. Sok idő telt el, de az osztály csak nem jött. Ekkor tanácskoztam a spanokkal: megtudtam, hogy az előző osztály nem jött be a bunkerbe, csak egy üvegfal mögül figyelték az itteni munkálatokat. Arra jutottunk, hogy bizonyára az épület többi részét is szemügyre veszi az új gyereksereg. Remélem, valaki körbevezeti őket, megmutatja nekik azt a falat, ahol egyszerre több dolog is mozog, a fiókákat mi ezzel szoktuk szórakoztatni. Látszik ott a teherautók mérlege, a tűz égése is. Itt van még egy rajz a szemétégető belsejéről, elég jól ábrázolja az üzem szakaszait. Ha azt nem nézték meg, nagy butaságot csináltak!

received_2772878489457770-2020-01-22-09-15.jpg

galéria megtekintése

Gondolom valaki az itt dolgozók közül elvezette őket a négy kazánunkhoz is. Ott be lehet látni egy ablakon keresztül a tűzbe, hogy ne csak a varázsfalon lássák az égést, hanem élőben is. Arrafelé van az irányító központ, ahonnan éjt nappallá téve figyelik a feladatok elvégzését. Évenként egyszer innen állítják le a szemétégetőt a nagy tatarozáshoz. Egyszer hallottam, amikor két ember beszélgetett, hogy mennyivel jobb így, mintha minden nap leállítanák. Hiszen így kevesebb energiát használnak. Hát, én ezt igazán nem tudhatom. De nekünk kétségkívül jó így, hiszen a bunkerbe minden nap többször is beöntik a szemetet és a hulladékot az autók. Mi lenne, ha nem lenne mit ennünk… Kereshetnénk új lakhelyet, pedig szeretjük ezt a mostanit.

Végre a gyerekek is ideértek a bunkerbe, és ők is megcsodálhatták a rengeteg féle színű, ízű, méretű, formájú és anyagú tárgyak gyönyörű kavalkádját. Itt halmokban állnak a műanyagdobozok, dombokban a fabútorok, és hegyekben a táplálékok. Végtelenfajta illat és szag keveredik itt a simogató meleggel. Ennél különlegesebb, színesebb helyet aligha láthattak. A hálátlanok! Hát nem fintorognak a kabátjukat az orruk elé szorítva? Hát nem fordították el arcuk és nem szörnyülködnek? Olyanokat kérdeznek, hogy minket nem dob-e a be véletlenül a kazán szájába a polipkar. Minket? A felfuvalkodottak! Hát azt hiszik, ha már ilyen helyünk van, nem vigyázunk magunkra? Hogy az emberen kívül másban nincs ösztön? De nem csak minket, az erdei madarak is sajnálják, úgy hallom. Egyre kevesebb az élőhelyük, elveszi az ember, azt el tudja venni. Ezt én is hallottam harkályoktól.

De ez más. Itt átalakul a szemét, a hulladék, amit termeltek. Bár megmarad a por és a hamu, amit le kell szállítani a szeméthegyekre, és jut ki a szűrések ellenére is káros gáz a természetbe, ez még mindig jobb ilyen szempontból is, mint a hulladéklerakat. Csak meghatározott mennyiségű gázt bocsáthatnak ki, aminek egy része beilleszkedik a körforgásba, nincs töméntelen szennyezés. Külföldi galamboktól hallottam, hogy ha túllépik ezt a határt, és négy órán belül nem orvosolják a problémát, akkor le kell állítani az üzemet. Magyarországon ilyen még nem volt, tekintve hogy ez az egyetlen szemétégető, ebben pedig ilyen nem fordult elő. Máshol tízes nagyságrendekben vannak ilyenek, van ahol száz is van.

Hasznos lenne több szemétégető nekünk is és az embereknek is, mert itt áramot is termelnek a hő segítségével, ami nekik létszükségletük. Nem kell hozzá üzemanyagot vásárolni, mert a szemét az üzemanyag. Apropó üzemanyag! Ekkor meghallottam mi is az, amit külön lyukon dobálnak be közvetlenül a kazán száján, ami nem kerül hozzánk. Sokat gondolkodtam ez miféle üzemanyag lehet, sokszor látjuk, hogy néhány szemetet külön dobnak be. Egy új nő az mondta a csoportnak, ezek lefoglalt tárgyak. Egy rendőr mindig vizslatja, hogyan csúsznak le a kazán garatján. Különféle kábítószereket és címkézetlen cigarettákat dobálnak itt le. Miért nézi ezt egy egyenruhás ember? A nő válasza: nehogy valaki elvigye a termékeket, rögtön megsemmisüljenek.

Ezután felszálltam, ki akartam repülni az ablakon, hogy tovább kövessem őket, de nem indultak el. Nem értettem. Hiszen a polipkarokat már megfigyelték, ahogyan rakodják a szemetet. Látták a fülkéket, amikben emberek ülnek, ők irányítják az emelőkarokat. De mégsem mozdultak a gyerekek. A nő, aki kalauzolta őket az épületben még kért valamit. Ha jól értettem azt, ne fotózzanak. Mert, ha a képeket megosztják, akkor mások olyan történeteket írnak a fotókhoz, az ismeretlen eszközökről, amik miatt magyarázkodnia kell majd a szemétégető vezetőinek.
Elmesélt a nő egy ilyen fikciót. Egy látogatónak az volt a vesszőparipája, hogy a közeli stúdió a valóságban egy haláltábor, ahonnan a föld alatt hordják ki titokban a bizonyítékokat és itt semmisítik meg. Ez a történet számomra is új volt. Nem csodálkozom, hogy az osztály is megdermedt egy pillanatra. Aztán mégis mozgásnak indult. Mint a szélvész szálltam utánuk, hogy lássam őket, ahogyan elfordulnak az utcasarkon, mert még utoljára szerettem volna együtt látni őket.

Egy ilyen tartalmas nap után már valamennyire hozzánk tartoznak. Reggelente majd figyelem a toldysokat a Batthyány téren. Ha valaki lát, ne lepődjön meg, és lehetőleg ejtsen le néhány szem morzsát számomra!