A díjat a tantestület idén Bartucz Mária tanárnőnek ítélte, akivel ebből az alkalomból Takács Máté (6.b) készített interjút. Szeretettel gratulálunk a díjhoz!
Milyen diák volt a Tanárnő?
Hááát… Általános iskolában nagyon rossz diák voltam, mert nagyon unatkoztam, és állandóan járt a szám (nevet) . Például matekórán – talán már nektek meséltem –általában tudtam mindent, ezért be nem állt a szám, és emiatt Virgil bácsi folyton leguggoltatott. Ő volt a matektanár, aki egy fantasztikus ember volt…
Középiskolában már azért nem voltam „rossz”.
Mondhatni, hogy megkomolyodott?
Igen, de én egy nagyon „szájjártató gyermek” voltam, mindig mindenről megvolt a véleményem, és ezt meg is osztottam, ha kérdezték, ha nem.
Mit szeretett ebben a diákéletben?
Nézd, ez egy nagyon más világ volt, amikor én voltam ott, ahol most Ti… Például általános iskolában jártam délelőtt és délután is, sőt, még szombaton is be kellett járni! De igazából nem volt az olyan rossz.
Emlékszem például, hogy az 1964-es tokiói olimpia versenyeit biológia órán hallgattuk szombat délután az utolsó padban… Rádión! (nevet) . Mert hát akkor még televízió sem volt. Mindezt persze titokban.
Ugyanakkor nekem nagyon kedves emlékeim vannak a tanáraimról is, akik tényleg zseniális emberek és egyéniségek voltak. Nagyon színvonalas oktatásban részesítettek. Egy dolog hiányzott, amit a mai napig érzek: a nyelvoktatás. Egyedül oroszul tanultunk, de azt meg senki sem preferálta…
Az akkori rendszer nem igazán adott lehetőséget arra, hogy azt a nyelvet tanuljuk, amit szeretnénk, vagy hogy egyáltalán választhassunk…
Ez így van. Más világ volt. De sokkal nyugodtabb, lassúbb volt az élet, mint manapság.
Nem engedtek annyi mindent a diákságnak?
Nem – nem csak erről van szó… Egyszerűen nem volt ennyi esemény, nem tudtunk ennyi mindenről, mint ahogy ez manapság működik.
Mikor született meg az elhatározás, hogy tanárnak szeretne menni?
Világéletemben tanár akartam lenni. Óvodás korom óta. Mindig tanítottam, neveltem és irányítottam valakit, vagy valamit, a babáimtól kezdve az ovis csoporttársaimon keresztül egészen a diákokig (nevet) . Emiatt gyerekkoromban mindig konfliktusaim voltak.
Ezen kívül nagyon sok olyan tanár volt előttem, akik példaértékűek voltak a számomra. Ők megerősítették bennem az elképzelést, hogy ez egy nekem való dolog.
Hogy és mikor került a Toldyba?
1981 őszén, amikor is lejárt a szerződésen az ELTE atomfizikai tanszékén, ahol a természettudományok integrálásával foglalkoztam, amit az MTA finanszírozott, de elfogyott a pénz (már akkor is). Ezért szükséghelyzetbe kerültem, kellett egy állás. A Toldyba technikatanárt kerestek, és Éva néni, aki a Diri bácsi ideje alatt volt igazgatóhelyettes, közvetve segített abban, hogy idejöhettem, és azóta itt vagyok.
Akkor technikatanárként kezdte a Toldyban?
Nem, technika- és fizikatanárként, aztán elvégeztem az egyetem alatt a technika szakot, de sose tanítottam, mert a technika órákon is mindig fizikát tanítottam. (nevet) Igazából „kényszerből” kerültem ide, de ezt természetesen nem negatív értelemben mondom.
Néhány diák, akikre büszke?
Azt gondolom, hogy igazságtalan dolog lenne kiemelnem bárkit is. Ez nekem a hatodik osztályom, akiket osztályfőnökként nevelek, tanítok, irányítok. Úgy érzem, mindig azt tartottam feladatomnak, hogy azt a közel negyven gyereket úgy indítsam el az iskola falai közül, hogy sikeres, igényes embereket neveljek, akik tudják, hogy mit akarnak, terveik, vágyaik vannak, és ezeket képesek megvalósítani. Mindegyik osztályomból nagyon sok sikeres és klassz ember lett, akik közül már van nem is egy, akinek már a gyereke jár ide.
Hogyan változott a Toldy azóta, mióta itt van? (Például teaház.. :-)
(Nevet) . A legelejétől kezdve voltak ilyen ambícióim, hogy hozzátegyek valamit az iskolához, valamit megváltoztatni. A teaház háromszor lett felújítva általam, aminek – főleg most - meg is látszik az eredménye. Legalábbis remélem!
Ezen senki sem vitatkozna, és talán Ildi örül a legjobban az egésznek, mert amióta ilyen otthonos lett a hangulat, saját szemünkkel is látjuk, hogy sokkal nagyobb a teaház forgalma.
Ezen kívül a Toldy annyiban változott, hogy ugye négyosztályosból hatosztályos lett, körülbelül 200 gyerekkel kevesebben járnak ide, sokkal erősebb lett az oktatás színvonala. Majdnem mindenki érdeklődik a tantárgyak iránt, és nagyon „akarnak” a diákok.
Persze már régen is nagyon jó hangulatú volt, régebben is mindig voltak olyan diákok és kollégák, akikre fel lehetett nézni, és szeretni lehetett őket.
Azt is szeretem a Toldyban, hogy viszonylag kicsi. A mennyiség nem tud a minőség rovására menni. Ez egy kis közösség, mindenki ismer mindenkit. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy én még mindig itt vagyok, és nem tudtam, és nem is akartam máshova elmenni, mert úgy gondoltam, hogy ennél jobbat nem kaphatnék.
Kicsit kapcsolódik a következő kérdés az előzőhöz, azaz hogy milyennek látja most az iskolát?
Most még jobb! Modernebb, korszerűbb. A világgal együtt az iskola is változott, hogy csak a focipálya helyére épülő új pályát és a tornacsarnokot említsem. Azt gondolom, hogy a lehetőségeket maximálisan kihasználtuk, és nagyon sokat fejlődtünk mindenféle szempontból. Szerintem ez nekünk is köszönhető, az itt dolgozóknak.
Nagyon nagy szerepe van a diákoknak is, szerintem az itt tanulók mindegyike nagyon könnyen tanítható, fogékony, érdeklődő. Biztos vagyok benne, hogy más itt tanítani, mint egy 1200 fős iskolában.
Értem. Néhány kérdés még a díjról. Számított a díjra?
Nem, nem számítottam rá.
Mit jelent ez a díj a Tanárnőnek?
Elsősorban nagy meglepetést, de izgalmat, örömet, és kicsit vegyes érzelmeket is, mert ez azért azt is jelenti valahol, hogy a tanári pályafutásom már a vége felé jár… De nagyon jól esik, és ez azért is fontos, mert a tantestület ítéli oda, tehát a kollégák is elismerik a munkámat.
Valószínű, hogyha a legtöbben a nevét írták oda :-). Következő kérdés. Ki tud – e emelni egy élményt a sok közül, ami valamiért különleges?
Egyet? Nem! Az lehetetlen! Nagyon szeretem a kirándulásokat, nagyon szeretem az órákon, ha a gyerekek és én is jó passzban vagyok. Szeretem a sítábort, negyven évesen megtanultam síelni, és azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal járok a táborba.
De igazából mindent nagyon szeretek itt, nem tudok nagyon kiemelni egyet… Az itt eltöltött 30 év egy nagy élmény volt. Biztosan voltak mélypontok, de én nagyon jól érzem és éreztem magam itt.
És végül egy utolsó kérdés. Kicsit közhelyes, és talán pontos választ nem is lehet rá adni, de mit szeret a tanárnő a legjobban az iskolában?
Hogy mit szeretek? A fizika szertárat (nevet) . Annak is a belső részét. Ez a szertár az én kis „magántoldym”. De természetesen a többi részét is, mert ennek az iskolának hihetetlen atmoszférája van. Mégis ehhez a helyhez kötődöm a legjobban, mindig itt találnak meg a régi diákok, ide kötődnek az osztályaim, nagyon sokat voltam velük itt együtt.
Köszönöm az interjút és gratulálok!
Én köszönöm a lehetőséget!