Írta:
Írta:
Enyhe szellő, napsütés. Gyerekek és szülők kevert serege a Batthyány téren. Bőröndök mindenfelé, rendetlenség. A levegőben érezhető a feszültség, a várakozás, és oly lassan közeledik a 9:30.
Megindul a helyfoglalás: a leghátsó „gengsztersor” a legfontosabb. Esetleg egy hely közvetlenül a TV előtt. Valaki egyedül próbál 8 helyet lefoglalni, és már a zoknijait szedi ki a bőröndből, hogy azzal jelezze igényét.
– Travnik Gyuri itt van? –Itt. –Akkor indulás!
Suhanó táj. Kiabálás, nevetés, beszélgetés együttes moraja. Páran a széken, a helyükön, sokan az ülések közti folyosón és egyáltalán nem a saját székükön. A nagyok között nosztalgiázás, a kicsik között fantáziálás folyik. Egy téma van: a sítábor. Eljött. Mint minden évben. Akár a Mikulás. Ha hiszel benne, ha nem, eljön.
Kulcszörgések, ajtónyitás-csukódás zaja. Ki-ki foglalja a szobáját, vagy a másikét nézi vágyakozva, hogy: - A tietek sokkal jobb / nagyobb / kényelmesebb / tisztább / tágasabb / szellőztethetőbb / jobb fekvésű / jobban berendezett / illatosabb / távolabb esik a tanárokétól. – A huzatok felkerülnek az ágyra, de nem feltétlenül lesznek felhúzva, hiszen mindenkinek kisebb gondja is nagyobb (A sítáborban?!), hogy alvásképes-e az ágya vagy sem. Az még nem aktuális.
Zene. Hatalmas hangulat mindenhol, mindenki pörög, egyik szobából be, a másikból ki. Elkezdődött az este. Járkálás, együttlét. Olyanok fordulnak meg a szobádban, akiket nem igazán ismersz. De ez nem probléma. A digitális órákon zölden villog a 11:00, de nincs megállás, csupán a tanárok egyre sűrűbb megjelenése jelzi a (legális) este befejeztét. A szobán belüli beszélgetések aztán már kontrollálhatatlanul folytatódnak a személyes belátások szerint.
A hideg, fagyos, magashegységi szél süvít a fülben, a hó porzik a léc élei mentén, az adrenalin pumpálódik az erekben. Teljes felszerelésben az egész csapat, zöld lámpát kap a síelés. Megszületnek a történetek ilyen-olyan kalandokról, amelyek egy életre megmaradnak, és amelyeket elraktározunk, mint fiatalkori emléket. Fordul-bedől-fordul-bedől. Sima liba. A felvonókban kipirosodott arcú diákok vitatják meg az utolsó lecsúszás részleteit. A meleg hütte végül mindenkinek a végállomás, lekerülnek a kesztyűk, bukósisakok (azok a gyűlölt, fülnyomó sisakok!) és meleg ruhák. Ízlelőbimbó-tesztelés. Ez egy sikeresnek mondható sínap záloga (magát a síelést nem is említem, annyira egyértelmű).
Fáradtan döntöm neki homlokomat a hideg ablaknak, amire kicsi, friss esőcseppek csapódnak, majd gördülnek le. A buszban csönd honol. Nyomasztó csönd. Mindenki alszik, párnával, egymásra dőlve, keresztben feküdve a folyosón. Vége. Eltelt még egyszer ez az 5 nap, elszállt, és már nem lehet visszahozni. Még 365 nap a következőig. Begurulunk kiindulási helyünkre, pontosan 134 órával később, este 11-kor. Álmos arcú emberek szállnak le és hullanak bele álmos emberek karjaiba. A különbség, hogy a diákok ott voltak, tudják, mit hagytak ott. A szülők (még) nem. De mindent nem is lehet átadni. Lehetetlen. Ahhoz ott kell lenni, hogy bárki kívülálló megértse a szomorú pillantásokat, amiket utoljára küldünk a buszra. Vége. Visszafordítatlanul.
A sítábor tényleg egy nehezen érthető, értékelhető dolog. Aki volt már ott akár csak egyszer is (diák vagy tanár), garantáltan nem felejti el. Ott kialakul egy nagy társadalom, amibe mindenki beletartozik, ahol mindenki egymásra van utalva, és teljesül a híres „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv.
Nem is tudjuk, hogy azok az emberek, akikkel egy szobában vagyunk, esetleg milyen fontos szerepet fognak betölteni életünkben. Születhetnek barátságok, szerelmek egy sítáborban. Mindenképpen megszületik a tanárok iránti tisztelet, hiszen egy ekkora társaságot összetartani nem kis munka, és mégis mindig sikerül. Kialakul egy belső összetartás, a kicsikkel is, amit esetleg nem mindenki lát, vagy érez, de mégis részese. Kikerülünk egy nagy ismeretlen környezetbe, ahol csak dolog biztos, hogy toldys vagy, és ez ad egy hovatartozást. Hiszen mindig látsz toldyst a pályán, itt-ott, és azt érzed, hogy „igen, jó helyen járok, itt kell lennem, itt VAGYUNK.”
És talán ez a legfontosabb. Hiszen minden, amit felhozunk, hogy mi volt jó (síelés, együttlét, szoba, buli, társaság, bármi), az az iskolai kereteken belül történt. És a Toldyhoz fogod kötni.
Az idei sítábor sem volt kivétel. Jól éreztük magunkat, a hó jó volt, boldogan telt el az idő. Leírhatnám pontosan, hogy mi történt, de úgy gondolom ez felesleges. Aki ott volt, úgyis tudja, mi történt. Aki meg nem, annak meg csak egy sablon szöveg lenne, hogy „elindultunk, sikeresen odaértünk, nagyon izgultunk, elfoglaltuk a szobákat, majd beindult az első este. Kései lefekvés után kezdtük a síelési napokat, amik nagyon jók voltak. Az idő nagyon gyorsan elszállt és mire észbe kaptunk, már vége is volt. Mindenki nagyon szomorú volt, de gazdagodott sok-sok élménnyel, stb.” Ezt a tisztelt olvasó engedélyével nem tenném meg. Legyen annyi elég, hogy a fenn leírtak megpróbálják árnyaltan átadni azokat az érzéseket, amitől a sítábor minden évben ilyen sikeres.
Végül csak hadd csempésszek a cikkbe egy kis személyeset (semmi érzelgés). Én nagyon sajnálom, hogy ez volt életem utolsó toldys sítábora és ezúton szeretném megköszönni a tanároknak, akik lehetővé tették az elmúlt 6 évben, hogy részt vehessek, a törődést és türelmet. Köszönöm nekik (és ezzel abbahagyom a szóismétléseket).
