Írta:
Írta:
Nem mindenkinek adatik meg az a lehetőség, hogy az iskolája színeiben képviselhesse egész Budapestet egy ilyen rangos eseményen, mint a Debreceni Országos Röplabdabajnokság.
A bajnokságnak 2 ága van: a nyílt bajnokság, amelyben sportegyesületek által leigazolt diákok is részt vehetnek. A másik pedig a zárt bajnokság, amelyben csak nem leigazolt, „amatőr” játékosok vehetnek részt. Mindkét típusban 20 fiú és 20 lány csapat indult. Mi a zárt fiú bajnokságban jutottunk ki a döntőbe budapesti bajnokként.
Március 8-tól (péntektől) 10-ig (vasárnapig) tartott a debreceni „kirándulásunk”.
Sajnos már az indulásunk előtt akadtak problémáink. A csapatkapitányunkat, és egyben kulcsfontosságú játékosunkat, Buczkó Patrickot egy héttel a torna előtt komolyabb sérülés sújtotta a lábán egy sportbalesetben, így a „veteránunk” játékosként nem tudott részt venni a megmérettetésben. Valamint Travnik Gyurinak és Winkler Marcinak is, két ugyancsak kiváló és fontos játékosnak, ki kellett hagynia három meccset, mert szombaton nyelvvizsgára indultak, és csak este tudtak újra csatlakozni hozzánk.
Péntek reggel fél 8-kor találkozott a csapat a Batthyány téren, a 86-os busz megállójában. Takács tanár úr és Széky Anna tanárnő már a helyszínen voltak, és várták a befutó ifjú játékosokat.
Amint megérkeztem a különbuszunkhoz, már megcsapott az a különös érzés, ami osztálykiránduláskor szokott. Mindenki bőrönddel, táskákkal állt a busz mellett, és vígan üdvözölte a többi srácot. De valahogy ez mégis más volt. A szívem gyorsabban kalapált, és kicsit meg is voltam rémülve az előttünk álló akadályoktól, de végignéztem társaimon, és láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ez az érzés láthatólag kevésbe hatott a „vén rókákra”, akik már nem először vesznek részt a tornán (hiszen 2011-ben aranyéremmel, 2012-ben bronzéremmel tértek haza a Toldy diákjai).
Az utunk jó hangulatban telt, mindenki kicsit felszabadultabb lett. A három óra alatt mindenki próbált még pihenni egy kicsit, és felkészülni lélekben a játékra. Amikor megérkeztünk a tornacsarnokba, már a többi csapat között folytak a meccsek. Igyekeztünk minél többet megtudni a játékukról, és felmérni a szintjüket. Az első meccsünk egy miskolci gimnáziummal volt. Előtte Takács tanár úr egy megnyitó beszédet tartott nekünk, ami fellelkesített, és elszántan indultunk a pályára.
A meccset sima 2-0-lal nyertük, és úgy éreztük, ha így játszunk, akkor a végső győzelemre is lehet esélyünk. A második meccsünk viszont nagy csalódás volt. 23 – 16-ról veszítettük el az első szettet a nyíregyházi gimnáziumtól, és onnantól elvesztettük a lelkesedést, és vele együtt a meccset is. Ez a meccs a csoportelsőségbe került számunkra.
A szállásunk egy kollégiumban volt, amelyet nem nagyon érhetett panasz, mert kényelmes ágyakkal és higiénikus zuhannyal volt felszerelve. Az étkező is igen kulturált volt, ahol finom vacsorát tálaltak a számunkra. Másnap reggel úgy indultunk vissza a „küzdőtérre”, hogy tudtuk, ma az első két meccs dönti el a továbbjutásunkat. Sajnos ezen a két meccsen ugye már nem számíthattunk két csapattársunk tudására, de Lendvai Viktor személyében megérkezett az erősítés, így csak egy emberrel lettünk kevesebben.
Az első meccset a Tatabányával vívtuk, ahol csakúgy, mint a Miskolc ellen, könnyedén győztünk. A következő meccsünk a fehérvári gimi ellen zajlott. Tudtuk, hogy ezen a meccsen dől el a 2. helyi továbbjutás sorsa, hiszen a Fehérvár is egyedül a Nyíregyháztól kapott ki. Tehát ennek tudatában melegítettünk és vonultunk pályára.
A meccs hihetetlen szoros volt, tapintani lehetett a feszültséget mindkét csapat tagjain. Az első pár pontot elvesztettük, de hihetetlen elszántságról tettünk tanúbizonyságot. Minden egyes pontnál felhangzott egyikünktől egy üvöltés, hogy „nem baj” vagy, hogy „tovább”. Még akkor is, amikor az első szettet elvesztettük. Egy ember sem volt a csapatban, aki ne érezte volna, hogy továbbjutunk még így is. A második szett életünk egyik legszebb szettjének alakult. Fej – fej mellett haladt a két csapat, és az eredetileg 25 győztes pontig tartó szett nagyon elhúzódott. Egyik csapatnak sem sikerült 1 pontnál nagyobb előnyt kialakítani. A fehérvári csapatnak egy meccslabdája is akadt, de senkinek meg sem fordult a fejében, hogy elveszhetjük. A szettet végül 30 – 28-ra mi nyertük, így következhetett a döntő rövidített szett, amely csak 15 győztes pontig tartott … volna. Az előző szetthez hasonlóan fej – fej mellett haladt a két csapat, hol az egyik, hol a másik szerzett egy pontos előnyt. Természetesen 15 pont megint csak nem lett elég , hiszen 14 -14-re alakult az állás. A döntő pontokat azonban nekünk sikerült besöpörnünk, és összesítve 17:25; 30:28; 16:14-el 2:1-re győzelmet arattunk a bajnokság és talán életünk legszebb, legdrámaibb meccsén. A győztes pont beütése után mindenki úgy ordibált és rohangált a pályán, mintha világbajnoki döntőt nyertünk volna. Takács tanár úr és Széky tanárnő is teljesen magukon kívüli állapotba kerültek, és ünnepeltek. A hihetetlen érzésre Takács tanár úr beszéde dobott rá még egy lapáttal. Nem láttam tisztán, de úgy éreztem, hogy nehezére esik visszafojtania a könnyeit, ahogy mindannyiunknak az volt. A beszéde legendásan megható volt, melyben kijelentette, hogy örökké őrizzük meg ezt a pillanatot, ez a szív diadala volt és, hogy nagyon szeret minket. Ezek után úgy éreztük, hogy hiába lesz a következő ellenfelünk kemény, nincs olyan ellenfél, akit ne tudnánk legyőzni.
Csoportmásodikként jutottunk tehát tovább, és a tavalyi győztest kaptuk ellenfélnek, a Kaposvárt. A legnagyobb probléma nem az ellenfelünk kiléte volt, hanem az, hogy a hihetetlen győzelmünk után, ami több, mint másfél órásra húzódott, mindössze 1 óránk volt a kezdésig. Így fáradtan és kicsit félve az ellenfelünktől kezdtük el a mérkőzést. Az első szettet elvesztettük kb. 4-5 ponttal, de nem adtuk fel. Senkit sem a győzelem motivált, hanem inkább az, hogy játsszunk egy jót, és dolgoztassuk meg a címvédőt a „csonka csapatunkkal” - és így is lett. Úgy látszott, hogy a 2. szettet simán elveszítjük, de 23:16-nál (a kedvenc számaink) hihetetlen bravúrt produkáltunk. A tavalyi bajnok elvesztette a hitét is, látva a játékunkat. Sorozatban ütöttük a pontokat, míg fel nem jöttünk 24:22-re. Ekkor azonban nem tudtunk hibátlanul játszani, és kiütöttünk egy labdát, így könnyebbülhetett meg a Kaposvár. Senki nem csüggedt az eredmény miatt, hiszen elértük, amit akartunk: láttuk az elkeseredettséget és a félelmet a volt bajnokok arcán.
Így, hogy elvesztettük ezt a meccset, egy debreceni csapattal játszottunk vigaszágon, hogy eldőljön, hogy másnap az 5. helyért vagy a 7. helyért játszhatunk. Eddigre már visszaért a két nyel vizsgázónk, és könnyedén vettük az akadályt. Így annak tudatában, hogy másnap az 5. helyért játszunk, elindultunk a kollégiumba.
Vasárnap reggel 9-re el kellett hagynunk a szobáinkat, és meg kellett reggeliznünk. Ez meg is történt, és már fél óra múlva a csarnokban vártuk, hogy megkezdődjön a torna (számunkra) záró találkozója, amelyet a Gyöngyössel vívtunk. Sajnos ennél a találkozónál már mutatkoztak a fáradság nyomai, és néhány ponttal ugyan, de 2:1-re alul maradtunk, így maradt a rangos 6. hely, amelynek nem örültünk kevésbé, mint az 5-nek örültünk volna. Tudtuk, hogy teljes joggal lehetünk büszkék magunkra, hiszen már az se volt semmi, hogy idáig eljutottunk.A döntőt a minket kiejtő Kaposvár vívta a Bonyháddal. Meglepő fölénnyel ezen a meccsen 2:0-ra a Bonyhád diadalmaskodott, így ők vihették haza a trófeát.
Az eredményhirdetés előtt minden csapatnak ki kellett választania a csapat legjobbját a tornán. Mi úgy gondoltuk, hogy bár Debrecenben nem tudott játszani a sérülése miatt, de az idáig vezető úton kulcsjátékosként teljesítő veteránunknak adjuk ezt a díjat, aki teljesen megérdemelte ezt. Így a csapat legjobbjává Buczkó Patrickot kiáltottuk ki. A záróünnepség után elégedetten indulhattunk haza a Toldyba. Hihetetlen örömmel tölt el a tény, hogy részt vehettem ebben az élményben és hogy egy ilyen nem mindennapi csapatnak a tagja lehettem.
A csapat tagjai: