Eszik Barbara (5.b), néző:

A Toldy teátrum idei darabja szerintem sok szempontból kilógott az elmúlt évek súlyos, komoly tartalommal bíró, hosszabb emésztési folyamatot igénylő darabjai közül. A választásuk most egy könnyedebb, alsó korhatár nélkül is élvezhető és érthető, kicsit „home-made” Weöres Sándor-mesére esett. Pontosabban mesékre, mivel ez a darab keveréke volt a jól ismert Weöres Sándor-drámáknak, mint például A holdbéli csónakos, Kétfejű fenevad, Theomachia és az Octopus.

A teátrum célja idén nem is egy színdarab bemutatása volt, hanem sokkal inkább a nézők bevezetése egy másik világba, egy szürreális mesevilágba, amely által egy elvont képet kapunk egy helyről, melyben a nyugtalanság az úr, egy álomképekbe süppedt, alvó országról. Ezt az országot akkor is és most is gond nélkül mindannyian felismerjük.

Itt el is érkeztünk arra a pontra, ahol elmondanám, hogy szerintem ez a darab-együttes tipikus példa arra, hogyan lehet bemutatni olyan produkciót, ami élvezhető, de mégis más jelentéssel bír minden korosztály számára. Ugyanakkor itt kitérnék személyes véleményemre is: idén is megmutatkozott a teátristák végtelen kreativitása, elhivatottsága, és Eck Júlia tanárnő elképesztő profizmusa, ugyanis az előadásmód közel kifogásolhatatlan volt.

Összességében nekem ez a darab egy kicsit kevesebbet nyújtott, mint az eddigiek. Kihangsúlyoznám, hogy ezt leginkább annak tudtam be, hogy kifejezetten nehéz volt nézőként lépést tartanom az álomszerű helyszínek gyors váltakozásával, a cselekmény cikázásával a darab fő szála és a különböző drámákból átvett mellékszálak között. Az előadás követése, mondanivalójának teljes megértése az abban megjelenő összes dráma részletes ismerete nélkül nehéz, mondhatni lehetetlen volt.

Ezzel szemben most is számos nagy alakításnak lehettünk tanúi, illetve több bravúros megoldásnak, csak hogy egy példát említsek: Vitéz László két karja megtestesítve két kislány által.

Mindent összevetve úgy érzem, számos dolgot nagyon jól sikerül megvalósítaniuk, de legfőképpen azt, hogy a közönség teljesen részévé tudott válni ennek a szürreális világnak. Ezt a célt szolgálta a színpad szokatlan (bár bizonyos szempontból nem praktikus) elrendezése is. Az ötlet – gondolom - azon alapult, hogy mivel a nézők is a mesevilág részei, így a történések nem csak előttük, hanem szó szerint körülöttük játszódnak le. Szerintem ez a megközelítés elképesztően kreatív, hatásos és kifejezőképes. Az egyetlen gond ezzel a Toldy dísztermének korlátozott lehetőségeiből fakadt, ami egyre kevésbé alkalmas a növekvő tömegek megfelelő elhelyezésére, így akadtak apró kellemetlenségek a látási viszonyokat illetően. Az alacsonyabb (ülős, fekvős) jeleneteket ugyanis a hátsó sorokból nem igen lehetett látni. Ténynek viszont tény, hogy az évek során a Toldy teátruma bizonyos értelemben kinőtte a jó öreg dísztermünket. Olyan minőségűre fejlődött, hogy már régen nem csak egy kis csapat kötelességtudó szülőnek kell helyet biztosítani (ami általában az átlagos iskolák színdarabjainak sorsa), hanem egy nagy méretű, különböző korú és érdeklődésű emberekből álló tömegnek. Szerintem ez olyan valami, amire a teátrum igazán büszke lehet, olyan valami, amire az egész iskola büszke lehet.

Kelló Dóra (5.b), teátrista:

Idén is, mint minden évben, az előadott darabot együtt választottuk ki. A Teátrumban szó sincs olyanról, hogy valaki az akaratát ráerőltetné a többiekre. A döntés, hogy ezt a darabot játsszuk, együttes erővel született. Ez pedig nem más, mint a Weöres Sándor A holdbéli csónakosára épülő, egyéb Weöres-mesékkel díszített (Kétfejű fenevad, Theomachia, Octopus) előadás.

A próbaidőszak rögtön a síszünet után elkezdődött. Mindenki lelkesen és izgatottan ment az első közös megbeszélésre, ahol kiderült a végleges darab, és egyben a szereposztás is. Tudtuk, hogy ettől a naptól fogva körülbelül két hónapon át minden délutánunkat az iskolában fogjuk tölteni. Eleinte olvasópróbákkal kezdve, majd egyes jelenetek próbálásával folytatva, végül a teljesen színpadra állított előadás próbájáig.

A színpadot idén is a teátristák építették, természetesen hozzáértők segítségével. A színpadelrendezés eléggé szokatlan volt. Eleinte kicsit mi is kételkedtünk abban, hogy ez nem fogja-e megnehezíteni az előadást, végül rájöttünk, hogy így csak még színesebbé tehetjük azt.

Mindez persze kimerítőnek, fárasztónak tűnik - és bevallom, az is volt - de most, hogy vége a TDN-nek, mindenki azt kezdi el tervezgetni, hogy kinél tartsunk délutáni „üléseket”, hogy pótoljuk ennek a megszokott menetrendnek a hiányát.

Ez alatt a két hónap alatt tökéletesen érezhető volt, hogy mikor van olyan időszak, amikor nagyon „működőképesek” vagyunk, és mikor nem. Hiszen természetesen olyan is volt. Leginkább a második hónapra fáradtunk igazán el, ami onnan látszott, hogy a próbákon már „4-es IQ-val” játszottunk, vagy esetleg a hétvégi próbák reggelén valaki kicsit elaludt. Igaz, általában ezeket a próbákat is sikerült egy kis sütivel vagy próba utáni közös evéssel feldobni.

Szerencsére minden nehézség ellenére az előadások nagyon jól sikerültek, hála Eck Júlia tanárnőnek, aki végtelen türelemmel rendezte a darabot, és igazgatott minket minden egyes próbán; a súgónknak, Schmidt Katinak, aki maga is toldys volt, és egyéb segítőknek, akik nem hagyták, hogy szétessünk a kéthónapos próbafolyamat közben. Eck tanárnő most is, mint minden évben, kiválasztott egy embert, aki leginkább segítségére volt, és egy rózsával ajándékozta meg. Tavaly a rózsát Koenig Bence kapta, aki idén is rengeteget segített nekünk a hangszeres/verses részeknél, idén pedig a rózsát kapó személy Gábor Anna lett. Nekik ezúton is szeretnénk megköszönni a segítséget.

Igaz, ez alatt a két hónap alatt majdnem végig össze voltunk zárva, de ez senkinek sem volt probléma, mivel szerettünk együtt időt tölteni, hála a jó hangulatnak, ami az előadások hetéig is kitartott mellettünk :-). Az előadásokat megelőzően sem, a bemelegítés, beéneklés, szövegfelidézés közben sem, és még az előadás alatt sem hagyott el minket a jókedv, mert tudtuk: „42 ember tud és fog neked segíteni.” Ez volt a legfontosabb. Bízhattunk egymásban.