Túlcsordulásig telt Díszterem, a néző gyerekek (és felnőttek) önfeledt kacagása, aztán hirtelen döbbent csend, szívszorítóan élethű bőrkabátos embercápák és 8 éves szeplős gyilkos hisztérikák, csacska nyelvzseni szőke nő a kacska kiskamasz hős túlféltő apjának oldalán, aki végre felnő a feladathoz, hogy igazi apa legyen, és képessé váljon arra, hogy elengedje a fiát, és ezzel hagyja őt felnőni. Az 5.b osztály a Némó nyomában című rajzfilmet színdarabbá átdolgozva adta elő az Osztályszínjátszó Fesztiválon.

A Fesztivál immár hosszú évek óta olyan színvonalat képvisel, amit őszintén szólva az induláskor nehezen tartottam elképzelhetőnek. Minden évben több olyan előadás is születik, ami egy hivatalos színház színpadán is megállná a helyét, kitűnő, fajsúlyos darabok érett, színvonalas rendezésben, olyan szereplőkkel, akik életkorukat meghazudtoló módon profik a színpadon – és ez idén sem volt másképp.

A Némó nyomában első látásra nem tartozik a fajsúlyos darabok közé. És persze eredetileg nem is az, mert nem színdarab, hanem egy rajzfilm. Mint ilyen, látszólag könnyű választás egy olyan színházba, ahol a nézők többsége gyerek, vagy legalábbis 18 év alatti, akik szeretnek nevetni, ráadásul ilyen rajzfilmeken nőttek fel, értik és értékelik a rajzfilm nyelvét, sajátos világát, eltúlzott, abszurd humorát.

Az 5. b osztály azonban idén valami nagyon merészet tett azzal, hogy a rajzfilmet nagy bravúrral színpadra adaptálta. Hihetetlenül bátor vállalkozás az ilyen - hatalmasat lehet bukni vele, mert a mókásan megrajzolt pelikánok, halak, tengeri csillagok, teknősök, rákok, sirályok, cápák, medúzák, sőt Undik egyáltalán nem könnyen és kézenfekvően tudnak emberalakot ölteni. Elhisszük-e egy kamasz gyerekről, hogy ő cápa (ráadásul olyan, aki terápiára szorul?) Tanúsíthatom, hogy de még mennyire! Sőt még azt is, hogy egy állandóan az akvárium falára tapadó, ábrándos szemű, ám mély intellektusú tengeri csillag. Gondoljunk bele, micsoda beleérző képesség, tehetség kell egy tengeri csillag hihető színpadi megformálásához. És itt most megtörtént a csoda: a szemünk előtt sorra hús-vér emberi alakot öltöttek a rajzfilmfigurák, és tényleg éltek! Az 5.b nem másolta szolgaian az eredetit, hanem igazán kreatív módon nyúlt hozzá. Lazán felkötött kar vette át a kacska uszony helyét, Jacques, a franciául tökéletesen beszélő rák bajszos lett és cilinderes, a medúzák gyilkos méreganyagát vérvörös kábelkötegek, a tengeri aknákat fekete lufik szimbolizálták, Némó egy zsúrasztalon tolva „úszott” a szabadulási kísérletek során, a 150 éves tengeri teknős (aki mellesleg olyan végtelenül laza lett, hogy majd szétesett, szemben őrületesen pörgős, hiperaktív gyerekével) békeszimbólumos hippi-busszal jelent meg – hogy csak néhányat említsek a kitűnő ötletek közül. És mindez hihető volt, mert a szereplők hitelessé tették - érezhetően mélyen átélték, a saját személyiségükhöz igazították a figurákat, önmagukból építkeztek, és engedték, hogy az egyéniségük átsugározzon a szerepen. És többletként emellett éppen aktuális életfázisukat, kamaszkori problémáikat, útkeresésüket és lelkiállapotukat is belevitték a szerepbe, és ezzel sikerült elérniük, hogy igazán egyéni és karakteres arcuk lett.

És ettől a darab is több lett, mint egy könnyed és felszínes humorparádé, a rajzfilmtörténet egyszerű újramesélése. Két helyen is mélyen elgondolkodtató módon változtattak az eredetin: a Fogorvos, aki az akvárium halai számára élet és halál ura, a rajzfilmmel szemben a színpadon nem jelent meg, csak félelmetes hangjával – mintegy égi szózatként – volt jelen, ami egészen új kontextusba helyezte a darabot. Búb, a parancsoláshoz szokott kérges szívű és rideg, vén hal pedig valóban feláldozta magát, életét adta azért, hogy Némót kimentse Undi, a halálosztó, a döbbenetesen modern és szokatlan allegorikus Halál-figura kezéből. A szereplőgárda a rendező (Béres Bíborka) vezetésével, aki egyébként az Undi-figurát is megformálta egészen megrázó hitelességgel, ezzel egészen más, valós dimenzióba emelte a történetet a rajzfilm szirupos, „semminek-sincs-igazi-tétje” világából.

Egy másik szereplő, Szenilla is egészen új megvilágításba került a színpadon. (A történetet nem ismerők kedvéért: Szenilla Némó apjának önkéntes segítője, akinek a rövid távú memóriája szinte nem létezik, szinte csak másodpercekig tart.) Az ő alakja Petőcz Orsi mélyen átélt és ihletett megformálásában valami nagyon lényegesre hívta fel a figyelmet. Arra, hogy vajon észrevesszük-e, értékeljük-e magunk körül nem szokványos társainkat, a Szenillákat? Megbecsüljük-e a mindent pillanatok alatt elfelejtő, és éppen ezért halálosan vicces szereplőben a jóindulatú, mindig segíteni kész, derűs lényt, vagy csak a fogyatékosságát, a másságát látjuk benne? A lány zseniális nyelvi produkciójában, amikor fáradhatatlanul, minden lehetséges dialektust bevetve megpróbál szót érteni a cettel, csak a páratlan, sziporkázó nyelvi bravúrokat és a nézőkből kiváltott hisztérikus nevetést észleljük, vagy mögötte azt a zsenialitást, kitartást és töretlen optimizmust is, ami oly különlegessé és értékessé teszi őt? Vajon észrevesszük-e egymásban az egyéniséget, az egyszerit és megismételhetetlent – a mindannyiunkban ott rejtőzködő titkos talentumokat és értékeket?

Számomra ez a Színjátszó Fesztivál igazi értelme. Minden osztály önmagát viszi színre – minden egyes szereplő felmutatja önmagát, és másképp, mint az órákon, az iskolában. A próbák nehéz, konfliktusos, sokszor kifejezetten gyötrelmes folyamata is egy nagyon értékes, az iskolaitól eltérő tanulási folyamat, ami új felismerésekhez segíti a szereplőket önmagukról, egymásról, egymáshoz való viszonyukról, az osztályközösség állapotáról. Éppen úgy, ahogy a Némó nyomában főszereplői is fejlődnek, változnak, érnek. Nyilván nem véletlen, hogy az 5. b ezt a szimbolikus, áthallásos történetet választotta búcsúzóul – a jövőre végzős osztály mondani akart valamit, mielőtt elmegy, megmutatni, hová jutottak, mivé lettek itt, és mi az, amin még mindig dolgoznak.

Köszönet érte.