Ebben a tanévben a tantestület Molnár Péter tanár úrnak ítélte a rangos Pataki-díjat. Szeretettel gratulálunk! Az alábbiakban a vele készített interjú olvasható.
A Tanár úr hogy emlékszik vissza a diákéveire?
A nyolcvanas években voltam középiskolás, a József Attila Gimnáziumba jártam. Ez az iskola ma is létezik, de már más helyen. Kicsit furcsa is erre visszagondolni, mert az ember emlékei nagyrészt az épülethez kötődnek - ezt a Toldyban nem is kell hangsúlyozni -, és az én régi iskolám épületében ma már egy másik intézmény, az eredeti építtető és fenntartó ciszterci rend Szent Imre Gimnáziuma működik. Szerettem az iskolát és az osztályt is. Nem voltam kitűnő, de különösebben rossz diák sem. Az akkori érdeklődésemből viszont egyáltalán nem következett a későbbi pályaválasztásom. Amikor elkezdtem a gimnáziumot, meg voltam arról győződve, hogy én természettudományos pályára megyek, és elsősorban fizikával, kémiával vagy biológiával fogok foglalkozni... de aztán ez megváltozott. Matematikából és angolból jártam fakultációra (ez nagyjából a mai emelt szintű képzésnek felelt meg), de végül német-történelem szakra felvételiztem, úgyhogy szellemileg is sokat kanyarogtam a gimnáziumi évek alatt.
Ezt a jó értelemben vett kalandozást nagy értéknek tartom, felnőttként is igyekszem kihasználni a középiskola sokszínűségét. Természetesen valamennyire be vagyok szorítva a saját tantárgyaim közé, de nagyon élvezem, amikor alkalmanként egy-egy előadás, kísérlet vagy művészi produkció formájában a tanártársaim által művelt területek is hatnak rám. Néha belegondolok abba az osztályteremben, hogy akiknek most éppen egy sok száz évvel ezelőtt történt dologról magyarázok, azok egy órával ezelőtt általam már rég elfeledett képletekkel bíbelődtek, egy óra múlva pedig Bach valamelyik zeneművét fogják hallgatni. A gimnazista világnak ezt a gazdagságát később óhatatlanul elveszítjük, a tanár kiváltsága, hogy ebből valamennyit „visszalophat” a maga számára.
Ami ezzel az időszakkal kapcsolatban szintén gyakran eszembe jut, az az, hogy miként hatottak rám a tanáraim. Volt néhány meghatározó, sok órában un. fontos tantárgyakat oktató tanárom, akiknél ez a hatás nyilvánvaló. Tudom, hogy mi az, amit nekik köszönhetően gondolok vagy csinálok így vagy úgy. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ez a folyamat sokszor mégis teljesen kiszámíthatatlan. Egy évig tanított például minket egy festőművész, akit nagyon kedveltem, dacára annak, hogy a rajztudásom egészen csapnivaló, pálcikaembereknél sosem vittem többre. Egyszer megemlítette, hogy Marcus Aureliust olvas, és nagyon érdekesnek találja. Mentem a könyvtárba, olvastam, jegyzeteltem a sztoikus filozófus (és egyúttal császár) gondolatait. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy életre szóló hatása volt annak az akkor teljesen mellékesen elhangzott mondatnak. Sokszor felidézi ez a történet bennem azt a lehetőséget (és felelősséget), hogy valójában sosem lehet tudni, hogy egy gesztusunk vagy mondatunk kire és hogyan hat.
Miért a tanári pályát választotta?
Ez a döntés viszonylag késón született meg. Az egyetem alatt nem gondoltam, hogy tanári pályára mennék. Az utolsó évben esedékes kötelező tanítási gyakorlat hozta meg hozzá a kedvemet. Akkoriban nagyon sok egyetemista tanított angolt és németet. Ez az időszak a nyolcvanas évek legvége, hirtelen akkor kellett ezeket a nyelveket mindenkinek megtanulni, és boldog-boldogtalan tanította. Tehát szinte mindannyiunknak volt némi nyelvtanítási gyakorlata már harmad-negyedéves korában. Én nagyon jó helyre kerültem mind a két gyakorlatomon, a Petőfibe és egykori iskolámba, a József Attilába.
Mikor és hogy került a Toldyba?
A két gyakorlat között még ötödévben, január felé azzal hívott fel egy ismerősöm, hogy egy hónapra el kell utaznia, és helyettesíteni kellene őt két németes osztályban, itt a Toldyban. Ebből egyet el tudtam vállalni, így kerültem ide '92 januárjában pár hétre. Jó élmény volt és nagyon örültem, amikor májusban azzal kerestek meg, hogy nem akarok-e visszamenni. Elvállaltam, ráadásul a nyár végére az is kiderült, hogy egy történelemtanár időközben váratlanul elment az iskolából. Így a két németes osztály mellé két másik osztályban történelemórákat is kaptam. Szóval tulajdonképpen - ilyen sokszor van az életben - a véletlen és a szerencse döntötte el, hogy ide kerültem, erre a pályára, ebbe az iskolába.
Mit tapasztalt, hogyan változott a Toldy és a diákok az évek alatt?
Nem olyan egyértelmű a válasz, mint az ember gondolná. Sokan szokták mondani, hogy nagyon megváltozott az iskola a hatosztályos képzés bevezetésével. Ez persze igaz, bár azt kell mondanom, hogy a diákok tudása, felkészültsége vagy tehetsége szempontjából nem érzem rosszabbnak azt a kilencvenes évek eleji generációt, amelyiket legelőször tanítottam - akkor is nagyon sok tehetséges, motivált gyerek járt a Toldyba. De az iskola hangulatát természetesen alapvetően megváltoztatta az, hogy átalakult a struktúra, és tizenkét évesek jöttek a gimnáziumba. Ez akkoriban egy nagyon erős élmény volt számunkra - hirtelen rohangászó, harsányan kacagó, időnként verekedő és sikítozó gyerekek jelentek meg az iskolában... Volt olyan kollégám, aki nem is akart tanítani kicsiket, mert félt ettől, de ez persze már a múlt, mára megszokottá vált ez az életkori változás. Amiben szerintem egy picit változott az iskola, az az, hogy sokszor nehezebb délutáni vagy iskolai tanításon kívüli programokat szervezni, mert mintha még több lenne a tanulók egyéni elfoglaltsága, mint volt húsz évvel ezelőtt.
És Ön hogy változott a Toldyba kerülése óta? (Tetszett említeni a díj átadásakor, hogy sokat tetszett változni...)
Tanári pályafutásom első tanévében készített velem interjút egy tanítványom az akkori iskolaújság, a LAP számára. Egyik osztálytársának gyermeke épp idén felvételizik a gimnáziumba, szembe is kell tehát néznem a ténnyel, hogy egy nemzedéknyi időt töltöttem már el a Toldyban. Persze sok minden lett más az évek során, de a külső körülményeknél talán érdekesebb, ahogy maga az ember változik. Valószínűleg sok más szakmára is igaz, de a pedagóguséra különösképp, hogy a személyiségével „dolgozik”. Ma már némi nosztalgiával gondolok vissza például arra a bátran felelőtlen fiatalemberre, aki minden veszélyérzet nélkül elvitt húsz diákot egy egyhetes kerékpártúrára. A szegedi kempingben a (múlt) évszázad jégesője tarolta le az összes sátrunkat, a tócsákba szakadt villanyvezeték miatt életveszélyes lett a közlekedés. Nem tehettem mást, üres lakókocsikat szereztem a recepción, mert világos volt, hogy két napig csak szárítkozni fogunk. De hasonlóan izgalmasan indult az egyik első bambergi diákcsere is. A korai vadkapitalizmus időszakában a megállapodás ellenére az indulás reggelén azzal fogadott a két buszsofőr, hogy nekik bizony se szállásuk, se ellátásuk, se pénzük, ezekről nekem kell gondoskodnom. Egy németországi autópálya melletti telefonfülkéből (mobiltelefon még nem létezett) könyörögtem be őket egy bambergi rendházba, a szerzetesek vendégszeretetét élvezhették egy héten át. Végül nagyon jól sült el a dolog, legszebb tanári élményeim közé tartoznak az ott töltött napok.
Mindezt azért is mesélem, mert úgy érzem, még ha jó esetben tapasztaltabbá, módszertanilag felkészültebbé és tárgyi tudásában magabiztosabbá is válik egy tanár, idővel óhatatlanul háttérbe szorulnak benne bizonyos készségek és energiák. Ezért is gondolom fontosnak, hogy ha egy tanár úgy érzi, hogy valamibe igazán kedvvel belevágna – legyen az osztályfőnökség, egy nagyszabású projekt vagy „csak” egy kirándulás – akkor azt ne halogassa, mert később már talán nem tudja bepótolni. Nem azért, mert a gyerek lesz más, hanem mert ő maga.
Nem válik unalmassá egy tanár számára, hogy egész életében ugyanazt az egy vagy két tantárgyat tanítja?
Szerintem érdemes kicsit kívülről is figyelni önmagunkra és őszintén szembenézni azzal, hogy mi mennyire tud még motiválni ebben a munkában. Abból a szempontból szerencsés vagyok, - és ez valóban szerencse és nem érdem – hogy még mindig szeretek tanítani. Bizonyára tartok rossz órákat is – erről, mint pedagógusi tevékenységem egyik szenvedő alanya, nyilván személyes tapasztalatokkal is rendelkezel -, de mégis jó érzés, hogy bizonyos témák és kérdések újra és újra izgalmassá, személyessé, számomra is fontossá tudnak válni. Az elmúlt hetekben tanítottam nálatok a francia felvilágosodás történetét és beszélgettünk ennek kapcsán Voltaire és Rousseau nézeteiről. Mind a felkészülés során, mind az órát követően sokat járt a fejemben szabadság és egyenlőség értékeinek konfliktusa, eszembe jutottak más történeti korok példái és a dilemma jelen világunkban történő megnyilvánulásai. Jó érzés, hogy meg tud mozgatni az, amit tanítok, és talán nem tűnik nevetségesnek, ha a tanár néha fellelkesül és ez a diákok számára is nyilvánvalóvá válik. A történelemtanításban mindig is a gondolkodást, a gondolkodtatást tartottam a legfontosabbnak. Ezért is próbálok folyton kérdezni. Ha lehet, akkor inkább találja ki vagy ismerje fel és fogalmazza meg a diák azt a tudást, aminek birtokában van. Az eredmény, amire egy-egy gondolatmenet végén jutunk nem mindig vidám, sőt néha kifejezetten elszomorító, de maga az út és a felismerés élménye valahogy mégis szép, örömet okoz. Ebben tényleg hiszek, remélem, hogy ebből, vagyis a gondolkodás okozta öröm élményéből át is tudok adni valamit.
Fogja a díj bármilyen módon befolyásolni a további munkásságát a Toldyban?
Nem hiszem, hogy bármit is másképp csinálnék ezután. A díj, aminek nagyon örültem, bizonyos értelemben felelősséget is ró az emberre. Ha már megkapta azt a bizalmat a kollégáitól, hogy rá szavaztak, akkor nem lehet méltatlan ehhez az elismeréshez. Ilyen értelemben inkább egy kicsit erkölcsi nehezék - persze egy kellemes nyomás -, hogy akkor ennek megfelelően kell a továbbiakban is csinálni.
Köszönöm a beszélgetést.