Három év alatt három előadás. Ennyi lehetőséget kap minden osztály, hogy megmutassa… – tulajdonképpen mit is? Novák tanár úr fogalmazta meg pár éve tökéletesen egy másik ötödikes előadás kapcsán: „Minden osztály önmagát viszi színre – minden egyes szereplő felmutatja önmagát, és másképp, mint az órákon, az iskolában. A próbák nehéz, konfliktusos, sokszor kifejezetten gyötrelmes folyamata is egy nagyon értékes, az iskolaitól eltérő tanulási folyamat, ami új felismerésekhez segíti a szereplőket önmagukról, egymásról, egymáshoz való viszonyukról, az osztályközösség állapotáról.”

Minden osztály minden darabjában önmagát adja elő. „Hol tartunk most, hová haladunk, mit látunk, mit gondolunk a világból/-ról, a Toldyról, önmagunkról?” – ilyen kérdésekre adott válaszokat tartalmaznak-sugallnak az előadások, minél nagyobb egy osztály, annál inkább.

Az 5. a két évvel ezelőtt Szabó Magda Abigéljének színpadra való alkalmazásával nem a könnyebbik végéről látott neki osztályszínjátszós karrierjének: prózai művet, főleg hosszabbat (gondoljunk a másfél órában korlátozott előadási időre) eleve nem egyszerű színre vinni. Ráadásul az első eladásnál önmagában a darab fizikai megvalósítása is elég nehéz feladat: ki honnan jön be/megy ki, hova/hogyan álljon, hogyan beszéljen, hogy érthető legyen – alighanem mindenki megkapta már ezt a rendezői utasítást: „Hangosabban!” –, hogyan mondjon el egy szöveget legalább olyan mértékben hihetően, hogy a néző ne robotnak – Star Wars-rajongók számára (szívesen, Lajer Máté): droidnak – gondolja a szereplőt. Az 5. (akkori 3.) a-nak mindezek megvalósítása mellett sikerült olyan jeleneteket is létrehozni (gondolok például a tábornok vallatására), amelyek mélységükkel messze meghaladták a harmadik évfolyamon elvárható szintet.

És bebizonyították többek között azt is, hogy noha Garas Dezsőt nemigen lehet utolérni (ki várná el persze?), de Kőnig tanár úr emberségét azért meg lehet mutatni, és bár úgy játszani, mint Ruttkai Éva nem lehet, de máshogy igen.

Makra Tamás felvételegaléria megtekintése

Innen nézve a negyedikben előadott Oscar akár visszalépésnek is tűnhet, ha nem sejtenénk, hogy a pergő ütemű, a szereplőket és helyszíneket folyamatosan váltogató filmet színpadon élvezhetően előadni mennyire nehéz feladat úgy, hogy a felszínen önfeledt bolondozásnak tűnjön (a két Finucci, Connie, Lisa Provolone és Doktor Poole csak néhány példa). Nem akadt üresjárat, a poénok jókor, jó ritmusban csattantak, a karakterek életteliek voltak. Összességében idén az 5. a az első két előadásban megszerzett rutinjával készen állt arra, hogy egy emlékezetes produkcióval zárja szerepléseit a fesztiválon.

Az utolsó alkalommal a legtöbb osztály már tudatosan szeretne valami komolyabbat, mélyebbet, nagyobb üzenetértékkel bíró előadást produkálni. Ennek néha görcsösség a vége. Ráadásul Václav Havel Távozás című darabja nem könnyű alkotás. Csehov Cseresznyéskertje és Shakespeare Lear királya keveredik benne a közép-európaiak közelmúltjával és – tartok tőle – jelenével. Csehovot legfeljebb felsőbb évfolyamokon tanulják a diákok, Lear király pedig alighanem keveset mond egy tizenévesnek – függetlenül attól, hogy 12 vagy 18 éves: jó pár éve, hogy alkalmam volt egy TDN-en Geher István fantasztikus előadását hallgatni a Lear királyról – harmincas éveim közepén annyit értettem meg, hogy öregednem kell még hozzá… Mindennek tetejébe a kommunizmus összeomlását követő történelmi korszakot is csak a hatodik tanév végén tanuljuk (azaz inkább csak érintjük) a Toldyban, vagyis a fesztivál időpontjában még egy diák sem ismerheti. Nem egyszerű tehát egy gimnáziumi osztálynak színre vinni egy öregedő ember történetét, akinek jórészt saját morális gyengesége miatt összeomlik az élete, és széthullik a családja, miközben áldozatául esik saját magánál is gátlástalanabb figurák összejátszásának. Főleg nehéz úgy, hogy érthető legyen az előadás közönségének jelentős részét kitevő fiatalabb iskolatársak számára.

Mit sikerült mindebből megvalósítania az 5. a-nak? A harmadik előadásra rendszerint már elég rutint gyűjtenek össze az osztályok ahhoz, hogy az előadás gördülékeny legyen. Ez most is így volt. Nem voltak döccenők, az esetleges hibákon fennakadás nélkül léptek túl, és képesek voltak apró gesztusokkal is élettelivé tenni a darab szereplőit, amellett hogy azok jellemét összetetten ábrázolták. Ebben persze segítette őket, hogy az elmúlt két évben a rutinon kívül érettségben is sokat fejlődtek – nem is lehetne másként ebben az életkorban. Valószínű, hogy főleg az alsóbb évfolyamokra járók az előadás nem minden részletét értették, de – valljuk be – aligha ez volt az első ilyen alkalom, és amúgy is szinte lehetetlen olyan darabot színre vinni, amely a nézők minden korosztályának megfelelne (ne feledjük, a sokszor még gimnáziumba se járó kistestvérektől a nagy- és dédszülőkig terjed a skála).

Makra Tamás felvételegaléria megtekintése

Lehetne hosszan részletezni a rendezők (Antal Melinda és Márialigeti Flóra) értő, gondoskodó rendezését és az egyes alakításokat, de inkább csak a (kiválóan megoldott) nehézségekre hívnám fel a figyelmet (a teljesség igénye nélkül). Pavicic Péternek (aki akárcsak tavaly az Oscarban, most is szinte végig jelen volt, ami önmagában is elismerésre méltó teljesítmény) Rieger saját gyengeségével folytatott küzdelmét és bukását kellett ábrázolnia. Cook Rebekának a kezdetben a politikussal pusztán számításból kapcsolatban élőnek tűnő, mindenkit ugráltató, magamutogató Irenát kellett megformálnia, hogy a végére kiderüljön, talán ő az egyetlen, aki bűnei ellenére is szereti Riegert – amíg egyáltalán remélhető, hogy van miért szeretni. Nyirády Loretta az Abigélben főszerepet játszott, de igazán most, a számító Vlasta szerepében mutathatta meg, mire képes. A kevesebbet szereplők közül Szaniszló Marcit a velejéig aljas Klein ábrázolásában arckifejezése mellett hanghordozása is segíthette, a híreket hozó kertész szerepében Pálos Gergőt egy gereblye, de Gilly Zsófiának és Ilcsik Dánielnek a „kevés szöveggel sokáig a színpadon” alapproblémát kellett megoldania, úgy, hogy szinte kizárólag a mimikájukra támaszkodhattak. Szabó Bernadettnek Viktoria tőle gyökeresen idegen törtető, köpönyegforgató karakterét kellett átélnie. És Domokos Csengéről sem gondolnám, hogy a valóságban is képes lenne valahogyan mindig azért lelkesedni (és ennyire őszintén), aki épp hatalomban van (az általa alakított Beáról mégis elhittem). Lányi Zsófi nagymamája hálás szerepnek tűnik – az is, de csak ha jól játsszák el (persze úgy játszotta). Pintér Zsófi, Ungvári Borbála, Várady-Szabó Kata és Lajer Máté a három év alatt több kis szerepben bizonyították, hogy nagyobbal is elbírnának. A végére hagytam Posta Annát, akinek az előadást több alkalommal megszakító, vagy a színészeknek utasítást adó, vagy a darab szövegével vesződő szerző hangjaként olyan szerep jutott, amelyet már azért is nehéz eljátszani, mivel akár csak hasonlót is aligha látott.

És mindezek nyomán darab élővé vált, egy percig sem volt unalmas vagy erőltetett. Az 5. a-nak sikerült elkerülnie a görcsösség korábban említett csapdáját, és eljutott valahová utolsó előadásán. Hogy hová, azt pontosan csak ők maguk tudhatják. De egy sejtésem azért van. Rendszeresen megkérdezem az előadó osztályoktól a harmadik szereplésük után, maradt-e bennük hiányérzet három előadás után – és bizony volt már rá példa, hogy a válasz igen volt, mivel valamiért nem tudtak mindent elmondani, és megmutatni, amit szerettek volna. Mikor e sorokat írom, még nem volt alkalmam feltenni ezt a kérdést nekik. Biztos vagyok benne, hogy a kérdésemre nemmel fognak válaszolni.

Az 5. a hétfő délután utoljára adott elő a fesztiválon, így a választott darabnak már a címe is szimbolikus. Helyesebb azonban – már csak a hátralévő másfél tanév miatt is – inkább az osztályszínjátszó fesztiváltól való méltó búcsúként emlékezni a Távozásra.

Makra Tamás felvételegaléria megtekintése