Nem panaszkodásnak szánom, de nehéz a tanári sors. Például egy-egy önkéntes kezdeményezésünkből könnyen lehet kvázi kötelezettség, hiszen egykettőre elvárják a diákok, hogy rendszeresítsük azt, amit eredetileg egyszeri alkalomnak szántunk (vö. tanári „meglepetéstánc” a szalagavatón). Persze végső soron addig jó, amíg van ilyen elvárás.

Novák tanár úr műfajteremtő elemzése után tavaly Berkó tanárnő az idén végző b osztály utolsó előadásáról írt kritikát, jómagam pedig az a-sok osztályszínjátszós karrierjével kapcsolatos gondolataimat próbáltam összefoglalni. Már akkor megfogalmazódott bennem (némiképp öntelten persze, hiszen bizonyítékot aligha tudnék felmutatni arról, hogy évekkel később mit vár majd el tőlem bárki is), lehet, hogy ezek után kénytelen leszek írni egy hasonlót Gurmai tanárnő osztályának előadásairól is az utolsó után, mert még a végén megsértődnek, mint Bástya elvtárs A tanúban. Ennek mindenestre elébe szándékoztam menni, és már a tavalyi Rejtő-darab után elkezdtem meg- és feljegyezni néhány apróságot.

A mostani előadás előtt sem készültem többre, végül mégis tollat (vagy inkább klaviatúrát) ragadtam. Erre több okom is volt. Egyrészt a tantestület egyik tagja javasolta, hogy a honlapra idén is kerüljenek tanárok által írt ismertetések, kritikák, mivel ennek komoly pedagógiai hatása lenne. De nem feltétlenül nekem kellett volna, és nem is feltétlenül a 4. b előadásáról írnom. Hogy ennek ellenére miért vállaltam magamra a megírás terhét, arra a cikk végén adok magyarázatot.

A tavalyi Rejtő-előadás már sejttette, hogy a 4. (akkori 3.) b még „sokra viheti”. Rejtőt rendkívül nehéz színre/filmvászonra vinni, Az ellopott futár mégis kitűnő lett. A jól sikerült dramatizálás mellett a szereplők nagy többsége – ne felejtsük, az osztály szinte minden tagja részt vett az előadáson – nemcsak tudta a szövegét, de jól is játszotta el (ami általában is örömteli, de az első osztályszínjátszós előadáson még inkább).

A nehéz, de sikeres vállalkozás után idén újból komoly kihívást jelentő darab mellett döntött az osztály. Nem véletlenül ritka vendég a fesztivál színpadán a musical műfaja. Kíváncsian vártam, mire jutnak vele, és hogy képesek lesznek-e jelen sorok musical ellen beoltott íróját meggyőzni, érdemes volt belevágni. Erre a 4. b a fesztivál utolsó napján tehetett kísérletet (mivel aznap értem rá). Ez még inkább megnehezítette a dolgukat abban, hogy valami újat és lényegeset mutassanak (például a Holt költők társasága után).

Akik egy-egy előadás után érdeklődtek már a véleményem iránt, azok tudják, hogy ilyenkor rendszerint azt kérem, hadd fejthessem ki a következő napon. Így, ha nem tetszett a darab, van időm, hogy pozitívumot találjak benne, ha pedig tetszett, akkor újra tudom gondolni másnap reggel. A csak jónak tűnő előadások hatása ugyanis másnapra elmúlik, az igazán jóké viszont tartós. E szokásomtól eltérve most már az előadás éjszakáján nekiláttam a véleményalkotásnak. Ennek oka az előadás egy apró pillanata volt.

Kuksi halála után, mikor a szereplők felálltak, és elrendeződtek a következő dalhoz, az egyik szereplő, Kajdi Lili (nem Pötyi!) a könnyeit törölgette. Tulajdonképpen hibát láttunk, hiszen, mint azt tudjuk, „nem esünk ki a szerepből”. A kérdés nem az, hogy van-e joga számon kérni ilyen hibát annak, akinek ugyanekkor nem éveinek növekvő száma miatt volt kissé homályos a látása, hanem az, hogy számít-e ez a hiba egyáltalán (mindannyian tudjuk, hogy az osztályszínjátszós előadások lényege nem egy hibátlan előadás színre vitele, hiszen a legfontosabb – inkább nem írok erről, olvassa el mindenki Novák tanár úr már említett cikkének végét, ott tökéletes összegzés található a témáról)?

Persze, hogy számít. Az idei volt a tizedik fesztiválom a Toldyban, számos előadást láttam már. Volt köztük (szerencsére csak néhány) kevésbé sikeres, sok jó, időnként egy-egy nagyszerű, és akadt már zseniális is. Sokáig az első itt látott előadás volt a kedvencem, a 2009-es 5. a Liliomja. Ezt 2013-ban taszította a második helyre az akkori 5. a-tól a Hullám, amely meg is ragadt azóta a ranglistám élén (nem helyezem el a rangsorban saját osztályaim darabjait, egyrészt hogy ne érhessen az elfogultság vádja, másrészt amúgy sem láttam ezeket, mivel mindig a kulisszák mögött szorítottam az előadás sikeréért a szereplőkkel együtt).

Volt részem bőven szép pillanatban (például Enghy Kata egy pillantása a Holt lelkekben, Lemesánszky Maja férje és fia között őrlődő anyaként a Holt költők társaságában vagy éppen Pavivic Peti összeomló Riegere), és nem egy csodálatosban (a teljesség igénye nélkül: Szabó Andris kétségbeesése a Hullám végén, valamint Mátyus Adél és Serényi Bendegúz a Némó nyomában első jelenetében – ja, ennyit az elfogulatlanságról…). És Lili könnyei milyen pillanat volt? Emlékezetes? Szép? Nagyszerű? Csodálatos? Lenyűgöző? Egyik sem.

Őszinte volt, emberi és igaz. Őszintébb, emberibb és igazabb, mint bármelyik másik pillanat az elmúlt évtized általam látott előadásaiból. Hálás vagyok, hogy a részese lehettem.

Lehetne hosszan beszélni az előadás profizmusáról, az átgondolt rendezésről (a szereplők mozgatása például), lehetne dicsérni a szereplőket, akik karaktereiket minden apró részletre odafigyelve és élettel telítve játszották, ki lehetne térni a fantasztikus élő zenére, a dalokra, de minek? Az előadás értékét az mutatja legjobban, hogy ilyen pillanat létrejöhetett. Köszönet érte a 4. b-nek és az osztályfőnöknek, Gurmai Csilla tanárnőnek. Ő formálta azt a közösséget, amely minderre képes lett.

Bocs, Hullám alkotói. Mostantól eggyel lejjebb.

Tartozom még a magyarázattal arról, a véleményemet miért nem raktározom el, hogy a harmadik előadás után, a másik kettőről alkotottal együtt bocsássam nyilvánosság elé. A magyarázat egyrészt egy ötéves történetben rejlik. Előző osztályom (őőő…, az elfogulatlanságnak már a látszatára sem adok) második előadása (Tizenkét dühös ember) után az egyik akkori ötödikes tanuló lenyűgözve kérdezte tőlem, „Mit fognak csinálni Tanár Úrék jövőre? Ilyen szintű előadást ötödikben szokás produkálni.” Hát, valahogy így. Ha a 4. b jövőre nem adna elő, osztályszínjátszós karrierjük akkor is hiánytalan lenne. Lehet értékelést írni az útról, amelyet bejártak, bár remélem, nem értek még a végére.

Másrészt, mióta a Toldyban tanítok, a sok kiváló, sőt egy-egy esetben zseniális darab mellett volt már egyszer olyan előadás, amely képes volt meghaladni a fesztivál kereteit, és osztályszínjátszás helyett színházat teremteni. Az az előadás pedig megkapta az őt megillető elemzést. Valami hasonlóra tettem kísérletet most, egy újabb ilyen előadás létrejötte után.

Végezetül férfiasan bevallom, a cikk címe nem saját találmány. A Beatles korai időszakában, ha éppen rosszul ment a szekér, az együttes tagjai az alábbi párbeszéddel lelkesítették magukat:

„- Hova tartunk, skacok?
- A csúcsra, Johnny!
- És az hol van, skacok?
- Hát a legtetejének a legtetején!”

Tudjuk, hogy végül eljutottak oda. És valahol ott lehet most a 4. b is. Tudnak-e még feljebb jutni jövőre? Maradva a Beatlesnél, George Harrison mondta jóval az együttes feloszlása után:

„Ha annak idején tudjuk, hogy mi leszünk a Beatles, jobban igyekszünk.”

Kedves 4. b! Hajrá.