Kelemen Anna (3. a) kritikája a fesztivál talán legtöbb vitát kiváltó előadásáról.
Döbbenten fogadtuk Jane Teller Semmijét a 3. b osztály darabjaként az idei osztályszínjátszófesztiválon. Egyrészt azért, mivel bár a korábbi évek során több osztályban is felvetődött már, hogy előadják, de eddig még egyszer sem kerülhetett színre, ami a 3. b számára a stressz-faktort, a többiek (nézők) számára pedig a kíváncsiságot növelte. Másrészt – kicsit pont emiatt is - rendkívül kockázatos volt a darabválasztás, mind formailag (eredetileg egy regényről van szó), mind tartalmilag, hiszen a könyv a mi korosztályunkat érintő problémákkal foglalkozik, kíméletlenül.
Egyszóval hatalmasat vállalt az első színjátszójára a 3. b osztály. Bizonyos szempontból telitalálat volt a darabválasztás, bizonyos szempontból pedig hiba. Sőt, azt előre lehetett sejteni, hogy megosztó lesz az előadás, hiszen emellett a téma mellett senki nem sétál el csak úgy, mindenkinek van róla véleménye.
Ezt a darabot nem lehet egy szempontból elemezni, mivel rettenetesen sokrétű, és sok szempontból elemezhető is emiatt. A darab fő gyengéje pont ebből a sokrétűségből fakad. Hogy a könyv a színpadon is működni tudjon, több részt is le kellett csonkítani, ami persze természetes, csak ezáltal néhány rész elvesztette a létjogosultságát, furán hatott (itt gondolok például arra, amikor az egyik szereplő a Fontos Dolgok Halmára a kisöccse hamvait tartalmazó urnát teszi, és arra a kérdésre, hogy hogyan szerezte meg, a „ne is akarjátok tudni” volt a válasz. A könyv nagyjából egy fejezeten át ír arról, hogy mekkora szenvedés volt kiásni a temetőből, és olvasás közben a szereplőnek a szüleivel való viszonyáról is megtudhatunk valamit).
Viszont a betoldott mondatok, jelenetek jól voltak megírva, adagolva és eljátszva, ez a dramaturgok, Nagy Liza és Fabricius Márk, valamint a szereplők munkáját dicséri. Ha már szereplők, itt is akadtak gondok: nem is elsősorban a színészi képességekről beszélek, hanem arról, hogy gyakran akkor is a színpadon kellett lenniük, amikor nem szólaltak meg és ezeket a helyzeteket nem tudták mindig jól megoldani. Ebben mutatkozott meg a leginkább az, hogy a 3. b talán túl nagy fába vágta a fejszéjét. Ami még hiányzott, és nagyon fontos lett volna, az a karakterfejlődés. Még erősebb lehetett volna a darab, ha látjuk a karakterek személyiségének eltorzulását a történet végére.
De tényleg túl nagy volt a falat a Semmi a 3. b-nek? Nem! A megvalósítás, rendezés és dramaturgia összességében kiváló lett. És noha maradtak ki fontos részek, a téma kibontása 45-50 perces terjedelemben meglepően jól sikerült. De amiben a darabnak az igazi erőssége rejlik, az a hangulata, és az alapmű sötét, szimbolikus megközelítése. Az a fájdalom, ami Sophie (Kis Csillag Jázmin) táncában megvolt, az a hátborzongató érzés, ami belengte a színpadot, amikor az egyik kislánynak a szeretett háziállatát kellett beáldozni, nagyon finoman volt érzékeltetve, úgy hogy csak egyszer-kétszer mondták ki, hogy specifikusan mire vonatkoznak az áldozatok, de ebben - a téma kerülgetésében - volt valami még hátborzongatóbb.
Pierre karaktere is nagyon finoman volt felépítve azzal a dualitással, amellyel elkülöníthető volt a szürreális, szimbólum-Pierre, és a koránál kissé érettebb, nihilista fiú az osztályból. Ezt a kettősséget vizuális jegyekkel is aláhúzták (pl. Pierre napszemüvege). És a zene. Nem tudom hol találtak ilyen aláfestést a darabhoz, de amikor felcsendült ez a sámánok mantrázását idéző mély zene, akkor szerintem mindenkinek felállt a szőr a karján.
Amiről még ejtenék néhány szót, az a színpad kihasználása. Rendkívül kreatívan volt megoldva, hogy egy félkörben ültek és mozogtak a szereplők, aminek a közepén ott nőtt, nődögélt a Fontos Dolgok Halma, és feléjük magasodott hátulról Pierre vészjósló alakja a létráról. Viszont ennek is voltak hátulütői, ugyanis a rendező (Fabricius Márk) valószínűleg nem gondolt bele abba, hogy a fontos dolgok halma csak kevés ember számára lesz látható, mivel nem lépcsőzetes a nézőtér. Én szerencsésnek mondhatom magam, mivel az első sorból nézhettem végig az előadást, de ezzel nem mindenki volt így.
Összegezve: nem lett tökéletes a 3. b Semmije, viszont erősebb pillanataiban, amikből akad bőven, olyan elementáris erővel ütött, hogy az már nem volt osztályszínjátszó kaliberű a legkevésbé sem. Kockáztattak a 3. b-sek: mindent vagy Semmit, és ebből sikerült inkább a Mindent elkapni, amit bizonyít, hogy még napokkal később is ettől volt hangos az iskola. A diákok irányából nagyon pozitív visszajelzések érkeztek, és ez az igazán fontos, mert nekik, nekünk van tartva ez a fesztivál. És ez a darab pont, hogy a mi gondolatvilágunkkal és problémáinkkal foglalkozik, nagyon jól alátámasztva vizuális és szimbolikus jegyekkel.