Néhány évnyi kihagyás után (vö. Covid) idén ismét megrendezésre került az evezős tábor.
Helyszínül a szervező tanárok (ezúton is hálás köszönet nekik ezen salamoni döntésükért) a Szigetköz lélegzetelállítóan lenyűgöző táját választották. Egy izgalmas és élvezetes hétnek nézhettünk elébe, melyet ennek megfelelően izgatottan vártunk.
Mindazonáltal közel sem mondható zökkenőmentesnek az idei evezős tábor kezdete. A tömegközlekedés hivatalos menetrendje és annak megvalósítása közötti diszkrepancia tönkretette a tervezett kapcsolódási pontokat (értsd: késett a busz, így nem értük el a következőt), mely háromórás várakozást eredményezett Mosonmagyaróvár buszpályaudvarán. Az idő kárba mindenesetre nem veszett, ezt a három órát a festői szépségű buszpályaudvar felfedezésére, röpizésre, jégkrémezésre és "gyomorfogatóan izgalmas egyiptomi patkányos kártyapartik” (franciakártával játszandó kártyajáték – a ford. megjegyzése) játszására fordítottuk.
Komoly problémát szerencsére nem is okozott az eltolódás, még így is bőven volt idő az első napi bemelegítő próbaevezésre miután megérkeztünk a Dunakiliti közelében lévő szálláshelyünkre. Ennek során Csabi, 25 éves tapasztalattal rendelkező túravezetőnk bevezette a társaságot az evezés rejtelmeibe: a kezdőknek megtanította a szükséges alapokat, de a haladóknak is tudott újat mutatni.
Az elkövetkezendő 5 napban pedig lehetőségünk nyílt megcsodálni Magyarország egyik legszebb táját: Szigetközt. Csillagtúráink során gyönyörködhettünk a mesebeli ártéri erdőségekben, melyek impozáns növényvilágukkal és a háttérben szóló madár- és egyéb állathangokkal gyakran azt a látszatot keltették, mintha az Amazonason, az őserdőben eveznénk. Szlalomozhattunk egy szűk, álomszerű holtágban, melyben a háborítatlan vízfelszínre, mint leheletvékony menyasszonyi fátyol borult rá a békalencse.
Megtekinthettük hazánk egyetlen természetes jellegű hallépcsőjét, a Denkpál hallépcsőt, továbbá két bányatavat, melyek közül az egyikben kicsiny, aranyos medúzák százai hemzsegtek. A másikban még fejlődésük legelején járó, apró törpeharcsák rajaival volt szerencsénk találkozni. Ebből kettő (a keresztségben kapott nevük szerint Anna és Mária) kis hezitálás után úgy döntött, hogy a hét hátralévő részét velünk tölti egy nagyobb fémbögrében. A törpeharcsák invazív voltának (továbbá Emma gondoskodásának) ékes bizonyítéka, hogy a halak a legkisebb probléma nélkül, vígan éldegéltek ebben a drasztikusan megváltozott környezetben.
A szigetközi élővilág felfedezését célzó kenutúrák közül természetesen nem maradhatott el a hajnali túra. Ennek során az arra vállalkozók vízre szálltak reggel/hajnal 5 órakor, hogy a Szigetközt egy zavartalanabb, ennélfogva jóval természetesebb formájában figyelhessék meg. Ezen elhatározásunk nem is maradt eredménytelenül: láttunk egyebek közt nutriákat, őzikéket és hódokat. "Ki korán kel, aranyat lel" - hangzott el minden harmadik percben.
A tájban és az élővilágban (valamint az egyszer kizárólag önszántából, önként és dalolva beborult kenu utasainak part felé való úszásában) való gyönyörködés mellett nappali evezéseink során gyakran megálltunk arra alkalmas helyeken strandolni, úszni, majomhintázni. Ezen kívül azonban volt lehetőség akár versenyezni is - ezzel a lehetőséggel éltünk is minden nap az evezés végén, ugyanis kempingünk fekvéséből adódóan hazafelé az utolsó átemelés utáni, kényelmes evezésben 25 perces szakasz mindig ugyanaz volt: egy három nagyobb kanyart tartalmazó, nyíltabb, széltől kevésbé védett, belső íven nádassal szegélyezett terep, mely időmérős versenyzésre tökéletes pályául szolgált.
Kezdetben a leggyorsabb hajó 20:24-es időt “futott”. A szembeszél mérséklődésének köszönhetően a következő nap folyamán ez az idő jelentősen (15:11-re) javult. Ezt az időt azután minden nap próbáltuk megdönteni, sikertelenül. Már-már olybá tűnt, hogy 15:11-nél jobb időt evezni lehetetlen, s hogy a 15:11-es rekord megdöntése nélkül fogjuk elhagyni Szigetközt. Az utolsó nap azonban, 6 nap evezés után a Toldy Kenuválogatott, melynek tagjai (elölről ülési sorrendben: Bence, Lőrinc, Domi, Zsiga) a korábbi szakaszidők és csónakösszetételek részletes elemzése alapján kerültek kiválasztásra, legyőzte a lehetetlent: a Szigetközben leevezett utolsó szakasz során - dacolva a fáradtsággal, valamint a korábbi tapasztalatok alapján fel nem fogható pillanatokban felbukkanó szembeszéllel - a Toldy Kenuválogatott megdöntötte a 15:11-es időt. Több, mint fél percet javított rajta, beállítva így az új rekordidőt 14 perc 36 másodpercre.
A kempingbe való visszaérésünk után (az előbb részletezett utolsó naptól eltekintve minden nap) nekifogtunk a vacsora elő-, illetve elkészítésének; minden este közös bográcsozás útján készült el a vacsora. Aki aznap éppen nem a vacsora elkészítésével foglalatoskodott, az vagy a büfében kért valamit étvágygerjesztő gyanánt, vagy a strandröplabdapályán röpizett. Volt is egy idegeket pattanásig feszítő háromszettes röpimeccsünk, mely egyébként kevésbé alkalmazkodott a röplabdázás íratlan és írott szabályaihoz, s melyet egy történelmi harmadik szettben, számos bravúr segítségével megnyertünk.
A lukulluszi vacsora elfogyasztása után mindenki a neki megfelelő idősávban, a másikat nem zavarva, békességben és szeretetben/szerelemben álomba szenderült, hogy aztán másnap újult erővel vághasson neki az evezésnek.
Így nézett ki tehát az Úr 2023. esztendejében megrendezett szigetközi evezős tábor. Összességében a tábor élménydús volt, én pedig alig várom a jövő évi ismétlést. Zárásképpen következzék a szigetközi túrában részt vett személyek néhány gondolata, természetesen szigorúan ABC-sorrendben:
