És íme, egy hang szólt: “Bizony, bizony mondom néktek, magasra teszi a lécet, ki olyan darabot választ, mely Mucsi Zoltánra, Scherer Péterre és Thúróczy Szabolcsra lett írva!”
Valóban, a 10. a darabválasztásával (Tasnádi István: A fajok eredete) nagy fába vágta fejszéjét.
És hibátlanul helytállt!
Először is - hogy kronológiai sorrendben haladjunk - zökkenőmentesen megoldotta a darabhoz kapcsolódó, osztályszínjátszós előadás szempontjából legsúlyosabb problémát: a rendkívül alacsony szereplőszámot. Érzékeltetésképpen: a dramaturgoknak (Kötcsei Júlia, Oláh Dóra) sikerült az eredeti 3 szereplőből összesen 21-et kihozni.
Maga az előadás pedig fenomenális volt. A rendezők (Oláh Dóra, Krékits János) kitűnően oldották meg a két szálon futó történet, a hajléktalanos- és a filmforgatós szál színpadra vitelét.
Az előbbiben az osztály sikeresen megoldotta, hogy az evolúciót fejtegető mono-lógok ne váljanak mono-tonná. Az előtéri színészjáték és az, hogy a szöveget elosztották több narrátor között, sokat nyomott a latban. A hajléktalanok (Kötcsei Júlia, Molnos Anna, Bada Balázs, Érdi Vilma) alakításai egyébként mindvégig igencsak szórakoztatóak voltak.
Az utóbbiban pedig a helyzetkomikumok önmagukért beszéltek: a művész (Mészáros Barnabás), kinek filmjének elsődleges nézői rétegét csirkék képezik, a producer (Hidvéghi Júlia), ki meglátja ebben az üzleti lehetőséget, és folytatást követel a művésztől, ami a célközönséget (csirkék) figyelembe véve ezúttal természetesen a csirkékről kell, hogy szóljon (egy csirke-főszereplővel és egy szerelmi szállal), az ügyvéd (Zsidai Tatjána), ki a projekt sínentartása érdekében erőszeletettel alkalmazza lekezelő modorát, és az ultratenyésztő (Dudás Márton), ki név szerint ismeri mind a 3000 csirkéjét. A poénokat a színészek (inkluzíve a fenti felsoroláson túli szereplőket) rendre profin alakítva, maximáliasan kijátszották.
Különdíjat érdemelnek a zenei betétek: olyan klasszikusok csendültek fel mint például a Deltától a Két pejló vagy a Republictól a 16 tonna fekete szén. A közönség tapsolt, a színészek pedig danoltak és táncoltak: igazán jókedvűen teltek ezek a percek.
Nem kis hatást váltott még ki a “Nem vagyok én senkinek sem adósa” váratlanul technóba átcsapó változata. Ezt az jelenetet azt hiszem senki nem fogja elfelejteni.
Összességében kijelenthető, hogy a 10. a az idei Színjátszón jelesre vizsgázott, méghozzá dicsérettel. Hála neki, egy humoros, szórakoztató, igényesen kidolgozott előadásnak lehettünk részesei. Gratulálok valamennyi közreműködőnek, illetve a rendezőknek a kiemelkedő munkához!