Egy tehetséges ember álma

„Álom: játék, mint az élet.
Néha komolyra fordul a játék.
Az élet is, az álom is.”
Krúdy Gyula: Álmoskönyv

Szokatlan, ízléstelen, botrányos és feltűnő. Mint egy rosszul megválasztott, rikító színű nadrág, vagy mint egy torzonborz frizura. Nem illendő, nem megszokott. Pont olyan, mint egy oda nem illő köszönés, amire felkapjuk a fejünket. Nem ismerős, nem hasonlít semmire, váratlan, akár egy hirtelen jött felismerés vagy egy hangos, nagy kiáltás.

A tehetségben nincs semmi megnyugtató. Tele van titkokkal, kiábrándító kudarcokkal és nagy ígéretekkel. A tehetséges ember ebben a különleges nyugtalanságban él. Tudja, hogy, ha tesz valamit, kitűnik a többiek közül. De azt is, tudja, hogy, ha nem tesz, elpazarolja azt, amit kapott. Így hát a tehetséges ember csak álmában nyugszik meg kicsit, amikor messze jár a hétköznapok rikító nadrágjától és nagy kiáltásaitól.

Amikor álmodik – leginkább novemberi éjszakákon – azt képzeli, hogy nem is tehetséges. Álmában hasonlít társaira, akiket nem tartanak különlegesnek, ezért örömmel sietnek focimeccset nézni, ahelyett, hogy a naponta órákat kellene a zongorán gyakorolniuk, és minden évben koncerteken izgulva rettegniük, hogy talán mégis megbotlik a kezük. Álmában hasonlít azokra, akik az iskola után hazaérve végignyújtóznak a kanapén, egy nagy jégkrémmel a kezükben, ahelyett, hogy köreiket rónák a sportpályán, százasával. Álmában éppen olyan, mint azok, akik egy matematika példát megoldva olyan boldogok, mintha minden tényleg megoldódott volna, és nem látják, hogy még legalább négyféle megoldás létezik, de akkor a tanárt is figyelmeztetni kellene.. A tehetséges ember álmában nem más, mint a többiek. Követi a szabályokat, és azok a szabályok róla is szólnak.

Máskor éppen ellenkezőleg. Leginkább márciusi estéken a tehetséges ember álma az, hogy különbözik. Úgy különbözik, mint egy világítótorony. Utat mutat, kimagaslik, fényt sugároz. Ilyenkor, álmában, köré gyűlnek a többiek és ünneplik, dicsőítik. Nem furcsállják, hiszen felismerik nagyságát és értékét. Ez a különbözés valóban nagyszerűvé és hatalmassá teszi őt. Különleges zongorista, sportoló vagy tudós – ezt hallja magáról az álmában, és büszke mindarra, amit elért. Tudja, hogy mások tisztelik, és rendületlenül megy tovább. Pontosabban áll, mint a világítótorony a szélben. Ez a különbözőség nagyszerűnek tűnik számára, emlékezetesnek. Látja magát álmában, amint még száz évekig nézik fotóját tekintélyes könyvekben, és emlegetik, „hiszen ő volt az!”. Az egyik legnagyobb.. Álmában ilyenkor elmosolyodik a tehetséges ember… Hiszen mi lehetne nagyobb öröm, mint a legnagyobbak között lenni!

Májusi éjszakákon azonban másról is szokott álmodni. Ilyenkor azt álmodja, vágyakozva, hogy nem veszik észre. Megkönnyebbülve vegyül el a többiek között. Zongorázik, fut vagy számol, de senkit nem zavar különcségeivel. Barátságosan megveregetik a hátát, és legfeljebb annyit mondanak: hiszen mindenkinek vannak bogarai…! Élvezi észrevétlensége előnyeit. Szeret sorban állni, és nem lepődik meg, ha elfelejtik a nevét. A jegyei persze elég jók, de nem ő az egyetlen kitűnő tanuló. És elnézik neki, mert az énekhangja egyébként hamis, és nem tud 1 másodperc alatt 10 karaktert begépelni a mobiljába. Semmi különös – ezt gondolják róla álmában, és ő élvezi, hogy tehetsége magánügy maradhat.

Nyaranta kicsit megvadul. Talán a meleg teszi, talán az, hogy a szúnyogok csípik, de ezekben az álmokban azt képzeli, hogy tehetsége szemtelenül feltűnő. Ilyenkor lenézően tekint másokra, úgy, mint aki tudja, hogy sokkal több náluk. Szeretne nagyzolni, hiszen van is mire, megnyerte az összes országos és nemzetközi versenyt, miért ne vághatna fel?!.. Kineveti a táblánál álló, matematika példával küszködő társát. Összesúg a mellette ülővel, amikor a koncerten valaki félreüt a billentyűkön. Visszataszítóan magabiztos. Tudja a tutit. Azt álmodja, hogy a lányok rajonganak érte, és a fiúk irigyek rá: mindenki hozzá akar hasonlítani, de senkinek nincs róla egy jó szava. Nem törődik az utálattal, tudja, hogy egészen kivételes, és bármihez joga van. Szüleivel, tanáraival nyegle. Övé a világ, és ezt el is hiszi – legalábbis álmában.

Ősszel szelídebb álmok kerítik hatalmukba. Ezekben a világot segítő, jóságos bölcs lesz, akinek mindenkihez van egy jó szava. Tehetségéből – amit ő is kapott – másoknak is adni szeretne. Ingyen lép fel, és zongorajátékát elbűvölten hallgatják a szegények. Kisfiúkat tanít a sportra, ahelyett, hogy a világ legnagyobb klubjaiban profiként milliókat keresne. Tanyasi iskolákban oktatja a matematikát, ahelyett, hogy Oxfordban éppen most foglalná el a professzori széket. Nagyvonalúan és szeretettel pazarolja tehetségét, és ezért mindenki tiszteli. A kisvárosban, ahol lakik, összesúgnak a háta mögött: ő az a jó ember!... Ő pedig arra gondol, ennél többet nem is érhetett volna el. Karácsony éjszakáján csillagokról álmodik, amelyeket elér. Augusztusban csillaghullásról, amikor magár is zuhanni látja.

Felteszi magának a kérdést: miért ilyen nehéz neki? Aztán azt a kérdést is: miért ilyen jó neki? Az édesanyja így magyarázza: Te vagy a világon a legokosabb. Az édesapja azt mondja: Te vagy a világon a legügyesebb. A nagyszülei szerint tulajdonképpen hibátlan. De ez nem magyarázza meg benne a nyugtalanságot. A sokféle álmot. Nem ad választ arra, hogy miért nem mehet arra, amerre mások. Nem ad választ arra sem, hogy mitől tudja gyorsabban lefutni a kört és megoldani a feladatot. Nem ad választ arra, miért nézik ki sokszor maguk közül a társai. Hiszen nincsen rajta rikító nadrág, és a haját is rendesen megfésüli. A tanárai szerint beiratkozhatna fakultációra. Van olyan, akitől pluszfeladatot kap. Versenyekre küldik. Sokszor fél. Sokszor tanácstalan. Sokszor boldogtalan. Aztán jól sikerül a verseny, első helyezést ér el, a taps nagy, jutalomkönyvet kap az évzárón, és arra gondol: jó így. Olyankor nem fél és nem tanácstalan. Büszke és boldog. Lehet, hogy a nagyszüleinek van igaza. Még akkor is, ha barátja szerint senkinek nincs ilyen hamis hangja a világon.

A tehetséges embernek néha érdekes találkozásokban van része. Például, amikor egy zenedarabot játszva olyan, mintha a rég halott szerző hozzá szólna. Nem tart sokáig a pillanat, de mindig nagyon valóságosnak tűnik. Vagy, amikor egy matematika tételt morzsolgatva szembe találja magát az egykor élt zsenivel. Máskor, egy festményt nézve megszállja az ismerősség érzése. Úgy lehetne ezt megfogalmazni, mintha egy klub tagja lenne. Mintha több köze lenne azokhoz, akik előtte éltek annál, hogy hallott róluk.

Előfordul, hogy lázadozik. Leteszi a szépirodalmat, és vicces videókat néz. Szereti egészen butának érezni magát. Együtt röhög a többiekkel. Ilyenkor cseppet sem tart semmitől – és nem is gondol semmire. Előfordul az is, hogy semmi nem sikerül neki. Nem tudja lejátszani a darabot, lefutni a kört, kiszámolni az eredményt. Megbotlik az ujja, a lába, a gondolata. Ennél nincs rosszabb érzés, azt hiszi, elveszett, hogy csak képzelte, hogy különb másoknál. Rémülten megnézi a naptárt, hogy nincs-e péntek, tizenharmadika. Nincs. Akkor csak az történhetett, hogy elvesztette tehetségét. Azt, ami nem biztos, hogy valaha az övé volt.Tele van bizonytalansággal, és tele van bizalmatlansággal. Közben pedig nagyon is boldog. Mert tudja, hogy valami különleges kalandban van része. Évezi, hogy egyedül vághat neki a belső és külső „hegycsúcsoknak”. Élvezi, hogy nem tud kiről példát venni, mert úgy lódul a keze a billentyűk fölött, ahogy senkinek, akit ismer. Magára is néha úgy néz, mint egy idegenre. Tényleg én vagyok? Én vagyok az, aki 10 másodperc alatt futja? Aki négyféleképpen is kiszámolja a matematika példát? A saját kérdéseire is megvan a válasza. A válaszok pedig pont akkorák és olyanok, mint ő. Tisztán látja, hogy dolga, küldetése van. Hiába szokatlan, ízléstelen és botrányos, biztosan érzi, hogy az útját nem adhatja fel.

És ez a tudat teljesen megnyugtatja. Éppen annyira, hogy újra és újra álmodjon.