Törőcsik Kristóf (6. b) az Eötvös József Collegium (EC) társadalomtudományi tanulmányi versenyén IV. helyezést ért el. Az középiskolásoknak meghirdetett verseny 1. fordulójára esszét kellett benyújtani, melyben a pályázó a következő kérdés kapcsán fejtette ki a gondolatait:
A társadalomszerveződés és a diktatúrák szempontjából milyen problémákra világít rá George Orwell 1984 című műve?
2+2 mindig 5?
Mai ismereteink birtokában talán hajlamosak lennénk túl könnyen elsiklani az angol George Orwell (1903-1950) zseniálisan megkomponált, disztópikus víziója felett.. Legyintünk, mondván, hogy az egész világra kiterjedő jóslata – egyelőre – nem következett be. Azonban könyve a maga hátborzongatóan valósághű ábrázolásmódjával talán a leghitelesebben láttatja a diktatúrák valódi mélységeit, egyúttal megkérdőjelezi a legmerészebb hazugságokba hálózott világ létjogosultságát.
A mű elején szinte azonnal megismerkedünk főhősünkkel, Winstonnal, aki naplóírásba kezd. Talán éppen ebbéli elhatározása során tudatosul számára is, hogy olyan rendszerben él, amely ellentmondásokkal teli, nyomasztó világ. Kétkedni kezd, amely végül az írásban látszik kiteljesedni. A könyv egyébként nagyon szépen teremti meg azt a borongós közeget, amiben a történet leginkább érvényesülhet.. Hamar kiderül, hogy egy nem is annyira leplezett totalitárius diktatúráról van szó, ahol mesterséges eszközökkel próbálnak férfiakat és nőket elidegeníteni egymástól; ahol a gyerekeket kémnek nevelik és az angszoc izmusának megfelelően saját szüleiket is képesek lennének elárulni. Mint idővel Julia rámutat, a szexuális puritanizmus kívánatos, hiszen a szexuális ösztön a Párt ellenőrzésén kívül eső, külön világot teremt az emberben, amelyet „ellenőrizhetetlensége miatt el kell pusztítani”. A rémisztő minisztériumokban a párt emberei (köztünk Winston is) fáradhatatlanul azon dolgoznak, hogy a nyelvet leegyszerűsítsék, ellentmondásait mellőzzék. A hatalom élén pedig a mindent látó és halló Nagy Testvér áll, akinek korábbi téves nyilatkozatait tetszés szerint úgy manipulálják, hogy mindig a jelenhez és a párt ideológiájához igazodjon. Ennek köszönhetően a rendszer ellenségeiként akár személyeket is képesek örökre eltüntetni. Mindebből kitűnik, hogy „aki a kezében tartja a jelent, kontrollálhatja a múltat is”. A párt hívei a „duplagondol” módszerével könnyen figyelmen kívül hagyhatják az átlátszó hazugságokat is. Ennek legragyogóbb példája az, amikor a legfőbb ellenségből a hadat viselő Óceánia legnagyobb szövetségese lesz úgy, mintha ez mindig is így lett volna. Persze ha valójában létezik is a másik két rendszer, feltehetőleg ugyanazokat a programokat hirdetik meg és esetleg egymással karöltve próbálják irányítani a megfélemlített népességet. A lakosság legnagyobb részét a proletariátus képezi, akik a rendszeren kívül élve viszonylag mentesülnek a párt mindenre kiterjedő hatalma alól. Egy könnyen mobilizálható, demagóg „csőcselékről” beszélhetünk, akikben Winston potenciális ellenségét véli felfedezni a hatalomnak, mely tudattalansága miatt mégis képtelen változtatni helyzetén.
Világosnak tűnhet, hogy egy ennyire szélsőséges berendezkedést két dolog tarthat fenn: a gyűlölet és a félelem. A párttagoknak a „Két Perc Gyűlölet” során lehetőségük adódik a Nagy Testvér ellenségeit (főként Goldsteint) szidalmazni. A propaganda sikeres. Minden párthű ember fél és retteg Eurázsiától vagy épp Keletázsiától, azonban a történet előrehaladtával kiderül, hogy az aktuális ellenséggel folytatott háború valódisága ugyanúgy megkérdőjelezhető, mint a Nagy Testvér személye. A Testvériség létezése és a hadviselő állapot állandósulása szükségszerű, még akkor is, ha az egész hazugság. Ily módon a rettegő párttagok oltalmat találnak az őket védelmező Nagy Testvér uralma alatt.
A könyvbéli rendszerre is érvényes az „elitek körforgása”, mely szerint mindig a különböző társadalmi rétegek vezetői között dől el, ki birtokolhatja a tényleges hatalmat oly módon, hogy egy adott réteg az aktuálisan hatalmon levőket a „közös ellenségnek” kikiáltva megpróbálja elnyerni a vele azonos szinten állók tömegszimpátiáját. Ezt követően a hatalom továbbra is egy szűk elit kezében fog összpontosulni. A műben erre kiváló példa, mikor az O’Briennél tett látogatás során kiderül, hogy O’Brien belső párttagként jobb körülmények között él, mint Winston.
A történelemben számos példát találhatunk erre, pl. az 1789-ben kezdődő nagy francia forradalom során a hatalmat magához ragadó burzsoázia, vagy Oroszországban a cári rendszer bukása után az alakuló szovjeteket manipuláló és „bekebelező”, „meszálló” bolsevikok esetében. Természetesen attól kezdve, hogy pártunk irányít, csakis a „nép” érdekeit tartja szem előtt, és aki akár csak gondolataival mond ellent, azt idővel elgőzösítik és kitörlik a történelemből.
A „Két Perc Gyűlölet” kapcsán még érdekességként kiemelem, hogyan válik Winstonunk szintén egy őrjöngő dervissé Goldstein arcképét látva. A szociálpszichológia ezt a jelenséget csoportnyomásnak nevezi.
Winston elhíresült mondata: a „szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy…” az alkotás végén is visszaköszön, új megvilágításban. O’Brien elmondja Winstonnak, hogy a valóság nem egy külső, önmagában létező dolog, hanem mindig az agyban dől el. Mivel azonban az egyén téved és hamar el is pusztul, a valódi igazság csupán a „Párt agyában” létezhet, ami kollektív és halhatatlan. A párt összes eszköze, így a „bűnstop”, a „dupla gondol” és az „újbeszél nyelv” is mind ennek az igazságnak van alárendelve és annak fenntartását szolgálja. Amikor O’Brien felteszi Winstonnak a kérdést: „hány ujjamat mutatom?”, O’Brien szerint a válasz tetszőlegesen változhat a párt céljainak megfelelően. A múlt emlékeinek meghamisításával és az emlékezet teljes ellenőrzésével így valóban az válhat igazzá, amit a Párt kíván.
Miután nyilvánvalóvá válik, hogyan képes hatalmon maradni a „Nagy Testvér”, az egyetlen valódi kérdés az indíték lehet. Miért van szükségük a hatalomra? O’Brien elárulja, hogy a korábbi berendezkedésektől (mint például az orosz kommunistáktól és a német náciktól) az különbözteti meg őket, hogy számukra a hatalom nem eszköz, hanem cél. Nem azért teremtettek diktatúrát, hogy később a hatalomról önként lemondjanak néhány ideológia kívánsága szerint. Céljuk nem az ember szabadsága és egyenlősége, hanem a hatalom kollektív megszilárdítása – nem az egyén, hanem a Párt számára: „a kínzás célja a kínzás, a hatalom célja a hatalom”.
Wilson és Julia kapcsolata nem más, mint az egyetlen valódi ellenállás a fennálló rendszerrel szemben. Éppen ezért főhősünket csak azt követően tudják végképp megtörni, hogy Juliával együtt elárulja a szerelmét. Azt az egyetlen dolgot, amiben a legjobban hitt.
A nem sokkal az író halála előtt, 1949-ben készült alkotás az orwelli életmű méltó betetőzése. Egyfajta rideg kiábrándultság ez, melynek kísérteties gondolatai napjainkig foglalkoztatják az embereket. Mondanivalójával rendszerint párhuzamot vonhatunk a totalitárius diktatúrák és jelen korunk közt.
Talán mégsem olyan távoli valóság az, amit a könyv láttat?