"Egymást szeretettel számon tartó emberek közössége" 2.



Iskolánk hajdani diákja, Nyakas Szilárd cikksorozatának második részében (osztálytársa, Grenitzer Róbert segítségével) a Toldy korabeli tanárait mutatja be.

Az írás címe Mádl Ferenc volt köztársasági elnök évbúcsúztató-új év köszöntő beszédéből való.  Ő a magyar nemzetet remélte ilyennek, egymást szeretettel számon tartó emberek közösségének. Lehet, hogy mi, az 1962-ben érettségizett IV. B osztály tagjai e reményt be is teljesítettük…?! Az „egymás” fogalma egykori tanáraink jó részét is tartalmazza. Sorozatunkat Grenitzer Róbert osztálytársunk „tanár-tükörével” folytatjuk.

Lovagvár a Váralján: a tanár portrék eleje

Jó, hogy az évszázados váraljai lovagvár: a Toldy Ferenc Gimnázium tárt kapuval várta az évnyitóra érkező elsős diákokat. 1958 szeptemberében kicsinek számítottam leendő osztálytársaim között: a fekvő oroszlánt formázó rézkilinccsel még csak-csak megbirkóztam volna, a több mázsás tölgyfakapu biztosan kifogott volna rajtam. Keresztanyám mogyorószínű börberi kosztümjéből fabrikált rövidnadrágos öltönyömmel nem ríttam ki az egyívásúak közül: a négy osztálynyi, százhúsz izgatott fiú – lányokat csak a következő tanévtől vettek fel – jobbára ugyancsak térdzokniban pompázott.

Bámulat, ijedtség és várakozás kavargott bennem, ahogy az iskolaudvaron lezajlott ünnepség után lépdeltünk a – jaj, de magas! – folyósón az I.B földszinti osztályterme felé. A gótikus boltívek alatt, bár odakívánkoztak volna, nem találkoztunk a tanárok portréival, most, ötvenöt év múltán megpróbálom egymás mellé függeszteni néhányukat, az immár csaknem százhatvan éves falakra. Egy-egy gesztusukat, szóhasználatukat, a személyiségükre-lelkületükre jellemző vonásaikat szeretném élénkebb-halványabb krétámmal megörökíteni.

Bányai János oroszt tanító, joviális mosolyú osztályfőnökünk, bemutatkozva azonnal a mi rendkívüli szerencsénket kezdte ecsetelni. Heti öt orosz órátok lesz – lelkesített minket -, ami önmagában főnyeremény, ráadásul – táplálta tovább felbuzdulásunk lángját – egy kísérlet első alanyaiként politechnikai képzést is kapunk. Várta, hogy repesni kezdünk az örömtől. Valószínűleg mindenfajta felsőbbséghez lojális lett volna ez a megfelelni igyekvő, korán hízásnak indult bürokrata. Akkor sem hagyta el a derű, amikor – kétségkívül őt is kellemetlenül meglepve – mint az 5 + 1-nek nevezett oktatási reform kitüntetettjei - csütörtökönként udvaros segédmunkásokként szedtük a szemetet és hordtuk a trágyát az Állatkertben. 

Egy év múltán, zoológiai tudásunk zenitjén „szerelem-csütörtökké” változtak munkáskiképzésünk órái: a Váci úti Kontakta gyárban kitudjamifélemirevaló alkatrészek illesztgetésével, rakosgatásával töltöttük az értékes ismeretek megszerzésétől ellopott időt. És ahogyan nem került ki közülünk egyetlen talajerő-utánpótlási szakember, nem lettünk műszerész-segédek sem. Ám Bányai tanár úrnak nem kellett mentegetőznie, akkor már rég óta máshol, más ügyekben lelkesített a jámbor népboldogító, aki – mellesleg – nem tett Puskin nyelvének szerelmesévé.

Ja kvam pisú, csivó zse bóle? – sikerült volna a zengzetes hangú, szép kiejtésű Osváth Lászlónak, aki a Magyar Állami Népi Együttes kiöregedett szólótáncosából lett orosz tanárrá. Rejtély számomra, hogy hol, s mikor tanulta meg a nyelvet, hiszen a Rábai Miklós vezette csodálatos társulat eminens tagjaként próbatermekben és színpadokon töltötte az ifjúkorát. A polgári erényeket még a kezdeti Kádár-korban sem megtagadó gimnáziumunk történetében aligha akadt hozzá fogható, kívül-belül színes egyéniség. Szellőztetni kurafiak! – adta ki a parancsot belépve az osztályterembe, amely a szünetbeli eszement futkározásoktól, a Rocco és fivérei-ben látott verekedést mímelő összecsapásainktól, a kamaszverítéktől valóban tigrisszagú lehetett. Élvezte a szabadszájúságot, s hogy – mi lévén az utolsó fiú évfolyam – nem kellett korlátoznia magát az önkifejezésben. A katedra vacak íróasztalán fél fenékkel ülve, lábával harangozva feleltetett, humorával magát is, bennünket is elszórakoztatva. Te János! Téged rútul rászedtek! - fordult tettetett sajnálkozással padtársam: nyakszakáll, alias Dely Jánoshoz, aki menthetetlenül belegabalyodott egy rendhagyó ige ragozásába. Rossz tankönyvet adtak el neked – mondta fejcsóválva, miközben beírta az elégtelent. A második félév elején aztán neki is kiosztották. Egy-két túlbuzgó osztálytársunk és felháborodott szüleik – eredeti modorára és pálinkaszagú leheletére hivatkozva – kikövetelték az eltávolítását. Sajnáltam a menesztését, mert az én szememben ő volt az egyetlen „férfi” a tanári karban. Neki megtanultam volna oroszul.

Pedig engem is megfricskázott, de én a kioktatásomban nem a lesajnálást, hanem a szellemességet láttam. Egy lyukas órán helyettesített, mindenki olvashatott, amit akart. Én a divatos Sagan Jó reggelt búbánat!–át. Mellém lépve, címlapjára fordította a könyvet, és így szólt: Előbb talán Tolsztojt kellene. Nem mondta, hogy melyiket, de biztosra veszem, hogy nem Alekszejre gondolt.

Részegnek sohasem láttam, mint néhányan közülünk láthatták Dr. Molnár Lászlót, megtört lelkű-tekintetű nagyszerű biológia tanárunkat délutánonként valamelyik váraljai kocsmából kidülöngélni. Boldogtalan ember! A Vöröskereszt nevű fedőszervezetben végzett robotjával szolgálta meg, hogy taníthasson, és vezethesse a szívének oly kedves szakkört. Vélem, hogy kínzó lelkiismeret furdalásait tompította az alkohollal.

Osváth is a pohárhoz menekült. Néhány éve még virtuóz táncos, hódol előtte a művészvilág, diadalmas világjáró tudnék, párizsi esküvőjén Ingrid Bergman a tanúja… Hogyan is élhette volna túl másképp a reménytelenül szürke, baljós hangulatú Budapestet? Hogyan is érhette volna be a pompás színpadok után egy középiskola katedrájával? Világfiak társasága után óravázlatokkal bíbelődő kisemberekével? Letaszítottnak érezte magát élete trónjáról. Előbb a számára kisszerű, ócska tanári székbe, utóbb egy vonat kerekei alá zuhant. Lábait elvesztve élte túl (túlélte?) a tragédiát. Mondják, hogy holtáig a szülőfalujában tengette az életét.

Harmadikban Vigh József, egy leszerelt katonatiszt lett az osztályfőnökünk. Egy matematika órán, feleltetésem közben, szórakozottan ezt találta kérdezni: Nem vagy te, Grenitzer, valami grófi származék? Szánakozó mosolyában a bizonyosság: a kékvérűeknek ritkán szikrázik az agyuk. Kínlódtam valami egyenleten, amelynek – sajnos – nem írhattam oda a végére, hogy Quod erat demonstrandum. Élére vasalt khaki színű bricseszben, tükörfényes tiszti csizmájának sarkával, mintha csak ütemet vert volna játszi tűnődéséhez, dobolgatott a katedrán. Én gróf? Nem rég még hokedlire helyezett lavórban csutakolt le az anyám, de most már, hogy kinőttem a kezei közül, a konyhakövön áll ez a „fürdőkád”, és magam dörgölöm magam a Flóra-szappanos kendővel. Ez a rendbe szedettnek mutatkozó ember nem indokolta meg nevetséges feltételezését, mégis megpendítette azt a húrt, amely azt rezegte bennem, hogy a gólya véletlenül pottyanthatott a rokonaim közé. Máig él bennem ez a – végül is – különállást eredményező másság-tudat.

Gimnáziumunkban nem kártékonykodtak kurzusvigécek, a két-három (kényszer) baloldali békén hagyta a többieket, akik kénytelen-kelletlen beletörődtek a neveltetésüktől, meggyőződésüktől, egész életkultúrájuktól idegen hatalom uralmába. És abba is bele kellett törődniük, hogy – szólamok ide szólamok oda – fizetésben is megnyilvánuló elismerésben továbbra sem részesülnek. Szegény-szegény Káci, alias Nagy Kálmán, a négy lánya kiházasításának gondjától görnyedő földrajz tanárunk ugyanazt a foszladozó nyakkendőt viselte még az osztálya tablóképén is, mint amelyben éveken át láttuk az óráinkon. Megyen a hegyen a törmellék az oceán fele… Színesen próbálta elmagyarázni a folyódelták feltöltődésének folyamatát. Mintha csak meg akarta volna személyesíteni a síkságra érve lassúbb sodrású víz hordalékát, amint – iramát vesztve – a mederbe roskad. Más témák esetében is hasonlóan képes beszédre törekedett, és nem értette, hogy miért röhögnek rajta az érzéketlen diákok. Fásultságán, egykedvűségén olykor áttört az indulat, nekifeszült, hogy megbüntesse a készületlenségét rendre átlátszó kifogásokkal mentegető nebulót. Rárivallt: Küldd be az apádat!, s tudva, hogy a delikvens őse elfoglaltságára készül hivatkozni, azonnal hozzátette: Egy perc alatt végzek vele! Egy ravaszul kiagyalt álproblémának bedőlve pedig így ígért hathatós közbenjárást: Keressen fel az édesanyád, rajta leszek, hogy sikerüljön a dolog! Egy alkalommal a rossz társaság és a könnyen adódó nemi kalandok veszélyére figyelmeztetett imigyen: Jön majd az az utcabarát, és mondja majd neked, hogy gyere igyunk, gyere léháskodjunk, gyere tegyünk szert nőismeretségekre… Szegény piruló, prűd ember! A léháskodás kifejezést tudta kiszenvedni magából, amikor a házibulikon a srácok már régen smároltak és tapiztak, hogy mást ne mondjak.

A cikksorozat első része itt, a tanár-portrék folytatása itt, az 1962-es építőtáborban történtek itt olvashatók.