"Egymást szeretettel számon tartó emberek közössége" 3.



Iskolánk egykori diákja, Grenitzer Róbert folytatja a Toldy tanárainak bemutatását.

Lovagvár a Váralján: a tanár portrék vége

Nem nagyon bírt velünk egy másik Bányai nevű tanár sem, a József, akinek a matematikával nem sikerült az, ami névrokonának az orosszal. Ebben az osztályban nem tanítok! – vágta a táblához dühében a krétát másodikos korunkban, midőn a kissé tán tudálékos és öntudatában igen erős Ny. Szilárd valami hibát vélt felfedezni az amúgy is ingerültségre hajlamos kicsi ember magyarázatában. A tekintélyét ért sérelem hallatán fakadt ki és – az osztálykönyvet fölkapva – rohant az ajtó felé. Mielőtt becsapta volna maga mögött, még visszaszólt: Ebben az osztályban nem tanítok! Ebben az osztályban szemtelenek, pimaszok, nyakasok és szilárdok!

Kaszás Tibor káder-igazgató képének a lépcsőforduló homályában lenne a méltó helye. Drapp öltönyéhez viselt kék ingjének kézelőjét finomkodó mozdulatokkal húzkodta-igazgatta folyvást, előkelőnek akart látszani. Féltékeny volt a fiatalságunkra, noha talán még negyven sem volt. S. Jancsi félreérthetetlen mozdulatát beárulta neki egy leányzó. Szinte a riválisának tekintve dorongolta le: „Jegyezd meg, hogy a kakasnak is feláll a farka, mégsem férfi!” Majd tíz év múltán találkoztam az alteregójával a Viszontlátásra drága! olvasása közben. Mintha modellül szolgált volna Tersánszkynak, Nelinszky Nela egyik orosz tiszt szeretőjének testében ez az ember már járt a Földön. Szlávosan széles arc, lenyalt szőkés haj, kövérkés kéz, manikűrözött körmöcskék… vizenyős kék, malac-szemek. A költött alak nagyon is valóságos reinkarnációja iskolánk egyik szépére is kivetette a hálóját. Az a hír járta, hogy a kiszemelt lányt édesapja ’56-os munkástanácsbeli szerepének feltárásával fenyegetve próbálta lapogatni. A felháborodott apának ugyan azzal mentegette közeledését, hogy pusztán atyai karolásról volt szó, én tudom, hogy nem, mert láttam a lány könnyes szemét amint a kölnitől szagló bájgúnár irodájából visszajött a tanulószobába. Korai és rossz halála volt. Isten nem bottal ver!

Zsámbor István bezzeg nem foglalkozott a kézelőjével, igaz pont annyi látszott belőle, amennyi kellett. Bizonyosan tiltakozna is az ellen, hogy az imént említett direktorral egy panteonban szerepeltetem. Fensőbbségesen kesernyés mosolyát felidézve megerősödöm abban a hitemben, hogy nála, számos művészettörténeti munka elolvasása után, ma sem lennék négyesnél jobb. Hiába tudtam Michelangelo parittyás Dávid-szobráról még azt is, hogy figura serpentina, elfogult mércéjén nem érdemeltem ki a jelest.

Komlós Gyula kitűnő történelem tanárunk bizony ma sem tartana műveltnek, mert a hetvenen túl sem mondhatom el, hogy elolvastam Schiller valamennyi drámáját és balladáját. Egy más természetű mulasztás is terhel: nem derítettem ki, hogy mit jelent a Grenipatzer gúnynév, amelyet a csúfondárosan elmés manócska: Freisinger Ernő irodalom tanár ragasztott rám. Kényszeredett önismerettel be kell látnom, hogy ha – mint sejtem- a hibázás, a rontás, a melléfogás értelmében használta a névfacsarítást, életem egészét tekintve nem volt híján a látnoki képességeknek.

A Kaszás Tibor leleplezésében és eltávolításában vezető szerepet vállalt Cihika Mihály igazgató-helyettes, másodikos korunkban a menesztett Osváth helyére „beugró” osztályfőnökünk robespierrei kérlelhetetlenségű kommunista volt. Nem állítom, hogy ezt a „megvesztegethetetlent” befolyásolta volta a jutalom-előléptetés reménye, ám hogy az elmaradt, és mást ültettek újra föléje, csalódást érezhetett. Úrrá lett rajta: mindig makulátlan csau színű cipője továbbra is a párt iránti rendíthetetlen hűségét nyikorogta. Barnás árnyalatú, halszálkás zakójában, vörös nyakkendőben járőrözött a padsorok között, miközben felváltva olvastatta velünk a tankönyv életszerűtlen, ám annál vonalasabb szemelvényeit. Csitáj dálse Nyikolaj! – szólította fel Leót, alias Z. Miklóst, aki, minthogy szokása szerint éppen falt valamit, nem igazán tudott a nagy Lenin mellé telepedni a Razliv-tó partján. Talán más lett volna a helyzet, ha Vlagyimir Iljics nem az Iszkrát szerkeszti, hanem halat süt a kunyhó mellett parázsló tűznél, ám a lánglelkű forradalmárt a gondolatai és a szelleme éltethették: orosz órák százain egyszer sem érintette étel a száját. Cihika el is szomorodott Leó falánkságán; az a gondterhes felelősségtudat felhőzte magas homlokát, hogy miként tudná eszméi felé hajlítani a szívünket.

Az osztálykirándulásokon oroszul énekeltetett a vonaton a magyar útitársak nagyobb örömére. Zengtek a dalok üde, mámoros ajkunkról… a dicső amuri partizánok alighogy végeztek Kolcsak generális gaz fehéreivel, a Csendes óceánnál új csaták új bíborhajnalán, csak lengtek-lengtek a zászlók. Büszkén nézett ránk, a fiainak érzett bennünket, a nagy Szovjetunió – képzeletében már létrejött – magyar tagköztársaságának jövendő állampolgárait látta bennünk, miközben érezte, hogy nem nyerte még meg az átnevelésünkért vívott harcát.

Nagyon igyekezett pedig! Két nyári vakáció alatt is táborvezetői szerepet vállalt, hogy a huzamos együttlétben még hatékonyabban érvényesíthesse világjobbító befolyását. Azt tartotta a legfontosabbnak, hogy elvtársi légkörben éljünk az alsóőrsi iskolában, szomszédunkban a templommal és a haranglábbal. Utóbbi mellett állt a pózna, amelyre reggel-este ceremóniásan húzkodtuk föl-le a zászlót. Cihika elvtárs – ott tilos volt urazni – egy dolgos nap alkonyán meghitten beszélgetve sétálgatott az udvaron Perl elvtárssal, az utóbb Petri néven híressé lett költővel, akit miután még a fizika órákon is Marxot bújta a pad alatt, méltán tekinthetett az egyik legreményteljesebb neveltjének. Ám Gyuri porrá zúzta ezt a naiv hiedelmet. Caesar csalódhatott akkorát, amikor meglátta Brutus kezében a tőrt, mert Perl – megszakítva az ő rendkívül fontosnak vélt fejtegetését – az órájára pillantott, és aggódást színlelve közbevágott: Cihika elvtárs! Nem kéne már levonnunk zászló elvtársat?

A magyart erős akcentussal beszélő ruszin azonnal megértette a szemét, piszkos csirkefogó megnyilvánulásából, hogy bőven van még munkája az alapokkal, mielőtt falazni kezdené eszméjének emeleteit. Azért maradt az elvtársozás, de már keményen, a barátság látszata nélkül.

Cihika csalódottságának a P. PistaK. Marci napos páros lett az első áldozata, még aznap este. Zászló elvtárs levonása után, talán éppen Gyuri vagány bemondásán röhögtek, miközben leemelték a bográcsot a tűzről. Egyikük kezének annyira forró volt a füle, hogy megbillent, és a zubogó babgulyás kiömlött. A zsíros levet pillanatok alatt fölitta a föld, a húskockák és a babszemek kis szigetecskék a homok tengerében. Éhes döbbenettel meredtünk a katasztrófára, amit Cihika elvtárs tétovázás nélkül szabotázsnak minősített: Putsay úr és Kajcse úr! Meg fogom fizettetni Önökkel a leves nyersanyagát! – bődült rá bűntudatos társainkra. Urazta őket, nála ez volt a megvetés legalja.

A történelemnek ez a rászedett balekja annyira hitt a világ proletárjainak egyesülésében, hogy az 1990-es rendszerváltás zavarosságában maga is megzavarodott.

Bezzeg Proton, alias Szalmay János, a kiugrott papból lett kőkonzervatív fizika tanár sértetlen maradt szeretett tantárgya „francsia kocskás” füzetekben ránk testált ismereteinek sáncai mögött. Legelső dolga volt, hogy megszámoztatta velünk az oldalakat, kitépésről tehát szó sem lehetett a következőkben. Az első órán a 22-23. lapra kezdett diktálni, a tankönyvet teljesen mellőzte. A fejében kialakult módszer és sorrend szerint haladva teltek be a lapok. Ez a selypegő türannosz szinte átvetette velünk a fizika-történetet. Olyan igazságos volt, hogy – ha akkor él, akár a köztársasági Róma szenátusának is tagja lehetett volna. Aki felelni ment, a vérpadra indult. Ha hibán kapta, még az eminenseket is megbüntette: nem csak osztályzattal, hanem gúnnyal is. A mindig mindenből jelesre felelő P. Zsoltot egyszer úgy összezavarta, hogy nem jutott az eszébe valamely mértékegységnek a neve. Rendkívüli tapintattal próbálta rávezetni: „Mondjad már gyiriköm! Mi lenne az? Kákáó? Nadrágsíj?” Papi gyöngyöző homlokkal vette tudomásul a közepest, s megszégyenültében nem vigasztalta, hogy aki Protonnál hármas, az bárhol másutt simán jeles lenne.

Rideg, humortalan embernek hittük. Tévedtünk. Harmadikos korunkban egy verőfényes, repeső szívű májusi délelőttön nagyban magyaráz, ám észre veszi, hogy az egész osztály az esőcsatornán és a tetőn egymást hajkurászó, burukkoló galambokat bámulja. Elhallgatott, amire másodperceken belül felfigyelt mindenki, A. Endre kivételével. A rosszalló csendben tekintetünk már a tanáron, Bandi még megigézve mered a párzási kavalkádra. Végül felocsúdik, visszafordítja a fejét – az előadó terem első padjában ült -, és elvörösödve konstatálja lelepleződését. A zord Proton imígyen szóla: Ácsél kisfiam! Ugye sép dolog a terméset?” Tanár úr kérem a természet ma is szép. De a többi…!

A cikksorozat első része itt, második része itt, negyedik része pedig itt olvasható.