Írta:
Írta:
Nyakas Szilárd írása egy 45 évvel ezelőtti építőtáborról.
Vesztegzár az Építőtáborban
Találkoztak már húsz, harminc, negyven vagy éppen ötven évvel ezelőtti önmagukkal? Hirtelen élmény! Régi fénykép, betoppanó gyerekkori barát vagy szerelmes, megsárgult, elfeledett levél az előhívója. Számomra ezt a karácsony hozta el – ajándék formájában. Egy 1962-ben szüleimhez írott levelem került elő a gyermekeim jóvoltából.
A levélről rég elfeledkeztem. Hála a szép, új, digitalizált világnak, ma már minden családi fotó, fennmaradt írásos anyag szerkeszthető, dokumentálható. Lányom - az unokám mellett - rajtuk tartja a szemét. Így kaptam meg ifjúkori fotók társaságában azt az építőtáborból írt levelemet, amely ennek az írásnak is a címadója. Merthogy életem első vesztegzárát, s remélem, egyben az utolsót 1962 júliusában éltem át többszázad magammal együtt a Hortobágy szélén, Nádudvaron. Ám e levélben erre még utalás sincs. Hogyan is lenne, hiszen a megérkezésünk után egy-két nappal íródott, és hol volt akkor még a vesztegzár?!
Rá négy-öt napra jelentek meg az első baljós jelek. Mi cifrafosásnak neveztük, pedig vérhas-járvány volt. Az egészségügyiek is későn kaptak észbe. A hetedik napon hiba fertőtlenítették, klórozták nyakra-főre a közel félezres tábor nyilvános illemhelyének az árkát. Elkéstek. A fiúk több mint a fele ingajáratban közlekedett a latrina és a sátrak között.
A járvány tanárainkkal sem kivételezett. M. Gyula, a Toldy Gimnázium ifjúsági vezető tanárával esett meg a szégyen, aki úgy húzta az utolsó húsz méteren - szó szerint - a sárga csíkot a latrina felé, hogy végig láttuk a hátsófelét. Tábori latrina! Talán fogságos élményei lehettek annak a magyarnak, aki azokat elkészítette. Orosz fogságosak, mert nem volt annak sem teteje, sem alja, csak egy hosszú árok, amely mellé másfél méter távolságban karókat vertek, ezeken meg úgy ötven centi magasságban ülőke-gerenda futott keresztbe. Európát legfeljebb a Termelő Szövetkezet falunevéhez hű elválasztó és árokfedő elem jelentette - nádból.
A KISZ Nádudvari Nyári Ifjúsági Építő Táborát, amely a helyi Vörös Csillag Tsz. földjén létesült, valahol Hajdúszoboszló és Nádudvar között a pusztában - nem volt mit tenni – vesztegzár alá kellett vonni. Lélek se ki, se be! Azaz be még csak be-bejöttek az élelmiszerszállítmányok s az egészségügyiek, de kifelé egyetlen szocialista hazát építő középiskolást és kísérőtanárt sem engedtek. Klórvízben ázó szalma borította a táborkapu előtti utat, s ilyen lucskos szalmán keltünk át az étteremsátorig.
"Utazásunk, amely esőben kezdődött és napsütéssel végződött, viszontagságokkal folytatódott." - ez a kezdőmondata az 55 évvel ezelőtt haza írott levelemnek, lányom karácsonyi ajándékának. Viszontagságokkal – írom, pedig hol voltunk még akkor a vesztegzártól! Az első nap viszontagságát az jelentette, hogy három 17-18 éves fiú a Toldy Gimnáziumból, néhai P. Zsolt, a későbbi szociológus, A. Endre politikai újságíró és jómagam nem a többiekkel utaztunk a Hortobágy szélére, hanem valamilyen oknál fogva (egyetemi felvételi ELTE BTK) egy későbbi vonattal bumliztunk utánuk. És itt átadom a szót az 1962-ben írott levélnek:
„Hajdúszoboszlóra este fél nyolckor érkeztünk. Gondoltuk, autóstoppal be tudunk menni a táborba, amely a budapesti bizottság egyik tagja szerint 4-5 kilométerre van Szoboszlótól. Autó nem jött, helyette az este érkezett meg. Nekiindultunk csomagjainkkal Nádudvar felé, 4-5 kilométer semmiség. Másfél órai gyaloglás után az esti Hortobágyon találkoztunk egy paraszt bácsival, aki közölte, hogy a tábor legalább 12 km-re van a várostól. Tehát még legalább 2 óra gyalog. Már lassan a harmadik órába gyalogoltuk magunkat, amikor feltűnt az éjszakában egy tehenét terelő földműves, kitől is megtudtuk, hogy jócskán túlhaladunk célunkon. Visszafordultunk, és ő megmutatta az utat. Ekkor 11 óra lehetett, s lábunkban 11 kilométerrel még mindig vidám hangulatban jelentkeztünk a parancsnokságon.
Másnap - pénteken - beolvasztottak minket egy hiányos 7 tagú Petőfi Gimnáziumos brigádba, mely velünk együtt kiteljesült.”
A levél további részében szó esik az öntözőcsatornáról, amelyet a Nádudvari Vörös Csillag Tsz. kukoricatábláin ástunk. A tábori ágyon írott lap hátoldalán kezdetleges térképrajz kívánja tájékoztatni a szülőket az építőtábor elhelyezkedéséről Hajdúszoboszló és Nádudvar között, a Keleti Főcsatornától nyugati irányában.
A vesztegzárról levelem később sem született. Emlékeimben is elhalványult. Lányom karácsonyi felfedezése és az emlék-dokumentumok ajándékká szerkesztése elevenítette meg ezt az élményt, a vesztegzár élményét. Azt, hogy bármit teszel, gondolsz, szándékolsz, akarsz – fogva vagy. Mi, a brigádok nem maródi tagjai minden nap hajnalban kimentünk csatornát ásni, utána vissza az elzártságba, az időbeli kilátástalanságba, a táborba!
Valahogy úgy, mint édesapám, aki 1944-és 47 között három évig "építőtáborozott" orosz fogságban a Dnyeper mentén. Valahogy úgy, ahogy azt már a 2004-es karácsonyi vezércikkben (Magyar fiúk "lengyel karácsonya" orosz táborokban) megírtam. Két gulag-rabról, Rózsás Jánosról és neves műfordító barátomról, Galgóczy Árpádról szólt az írás, akiknek hosszú, kilenc-tízéves raboskodás során nem egy vesztegzárban volt részük.
Ám minden vesztegzár – tartották a gulagosok – véget ér egyszer, csak legyen kinek! Mi, építőtáboros középiskolások jövendő életünk politikai programjaként nagy hetykén így fogalmaztunk: vesztegzár – maradj veszteg!
(Az írás a gondola online 2006. dec. 26-i vezércikkének szerkesztett változata.)
A cikksorozat előző részei: