Az osztályszinjátszó fesztiválon való részvételnek mindig íve van. Egy kilencedikes osztály – főleg ha kevés iskolai darabhoz volt szerencséjük, például a Covid-járvány miatt – kicsit botorkál, ügyetlen a színpadon, az ajtókat túl erősen csukják be a színészek, a függönyt nem elég óvatosan húzzák a függönyhúzók. A tizenegyedikesek jellemzően ügyesebbek, rutinosabban mozognak, hangosabban beszélnek, jobban átélik a szerepeiket, de a legnagyobb fejlődés időnként mégsem ebben mutatkozik meg, hanem magában a darabválasztásban. Míg az első évben a darab sokszor mellékes, a figyelem arra irányul hogy egyáltalán színpadra lehessen állítani; egy másodszor próbálkozó tizedikes osztály más kísérletezhet érdekes ötletekkel, az előadásnak lehet célja a puszta színpadra vitelen kívül; egy tapasztalt tizenegyedikes osztály pedig latba vetheti minden eddigi tudását, és komoly értéket teremthet.
Az elmúlt években több ilyen tizenegyedikes darab is volt: A menedék, A kulcskeresők, A kis herceg; ebbe a sorba állt be merészen az idei tizenegyedik a-sok Tóték-ja.
Bár bátor döntés ilyen súlyos szépirodalmi műhöz nyúlni egy amatőr színjátszó fesztiválon, a 11. a elegánsan és pont elég formabontással kezelte a darabot ahhoz, hogy a produktum elfoglalhassa helyét a toldys sikerek listáján.
Az előadás letisztult, realista díszlettel és elegáns, plasztikus játékmóddal operált. A darab humora a leglaikusabbak számára is könnyen befogadható volt, a színészek végig egy osztály utolsó színjátszójához méltóan mozogtak karakterük bőrében. Tót Úr (Dudás Márton) a végsőkig küzdött szuverenitásáért; felesége, Mariska (Hidvéghi Júlia) mindent megtett hogy gyermekük épségben hazatérhessen; lányuk, Ágika (Oláh Dóra) teljes szívével rajongott az Őrnagy iránt, és még sorolhatnám.
A produkció húzóereje azonban mégis a rendezés: például a Tóték fia, Gyula (Formanek-Temesszentandrási Emma), aki a távoli fronton küzd, és csak leveleiből hallunk felőle, de a darab első fordulópontjáig a színpadon állva felolvassa saját üzeneteit; amikor Tót úr az Őrnagy társaságában a kertvégi árnyékszéken ülve végleg elveszti önmagát egy zenei betét közben; vagy amikor Ágika rajongása az elnyomó katonatiszt iránt dalba torkollik.
Persze egy ilyen utolsó darabhoz szükség van legalább egy (három) ambiciózus rendezőre (itt: Kötcsei Júlia, Mészáros Barnabás, Kósa Emma), egy lelkes osztályra és legalább egy jó ötletre, aminek a mentén elindulhatnak. Sok osztályában tehát nincs mód, de sokszor kedv sem egy ilyen jellegű herkulesi feladat végbeviteléhez, de természetesen ezzel sincs semmi baj: a fesztivál célja első sorban hogy összerázza az osztályokat egy közös feladattal, ha a résztvevők élvezik a folyamatot, akkor ez teljesül is.
De amikor egy-egy osztály felett összeáll a bolygók sora, és elhatározzák hogy maradandót alkotnak, akkor az eredeti program határát átlépve komoly teljesítménnyel hagyják maguk mögött a fesztivált, és joggal tekintenek vissza büszkén utolsó színdarabjukra.