Kárpátaljai kirándulás I. rész: a határ



Megkezdjük a kárpátaljai tantestületi kirándulásról szóló, rég várt beszámoló közlését. A hosszú várakozásért cserébe (továbbá az utazás alatt összegyűlt nagyszámú élmény miatt) nem egy cikkben foglaljuk össze a látottakat, hanem egész sorozatot szentelünk az utazásnak.

Szeptember 22-én rövidített tanítási napot követően, fél kettő után nem sokkal szálltunk fel a buszra a Csalogány utcában, és indultunk Kárpátalja felé. Kisvártatva egy otthon felejtett útlevél miatt rövid időre meg is álltunk Óbudán, de a továbbiakban – mivel a késedelmet behozandó töröltük a magyarországi programokat (a szervezők mintegy váteszként előre jelezték a programban, hogy „Figyelem! A körülmények változásokat idézhetnek elő!”) – egészen a határig eseménytelen utunk volt.

Itt kezdődtek a kalandok. Az utazók nagy többsége az utóbbi évtizedekben hozzászokott ahhoz, hogy a határokon gyorsan át lehet jutni, így már csak múló emléket jelent számára a határátkeléssel járó feszültség, a várakozás. A kisebbség pedig… nos, ők már egyszerűen túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, milyen is volt, amikor a határátkelőhelyen pecsételés előtt hosszasan nézegették az utazó útlevelét, majd a vámos alaposan beletúrt a csomagtartóba. Mindezt azonban az EU határán ma is át lehet élni.

Kezdetnek (miután kiléptünk Magyarországról) elvették az útleveleket, és át kellett haladnia a busznak egy kapun. Mint kisvártatva kiderült, ez a kapu valamilyen sugárzást mért, és járművünk gyanúsnak találtatott. Emiatt először CT-vizsgálaton nemrég átesett kollégákat kerestek külön méricskélésre, majd a biztonság kedvéért le kellett szállnunk a buszról, és az utasok sugárzását(?) egyesével megmérték egy műszerrel, amit a ruhánk előtt húztak végig. Hogy mit jelent, azt nem tudjuk, de az eszköz lelkesen csipogott mindenkinél.

Nemsokára viszaszállhattunk a közben átvizsgált buszra. A továbbiakban már csak várnunk kellett. Az EU-n belüli határátkelések tempójához szokva a várakozás hosszúnak tűnt, pedig összességében az egész procedúra rövidebb volt egy óránál. Már-már arra gyanakodtunk, hogy fizetés-kiegészítésre pályáznak a határátkelő munkatársai, amikor végül is megkaptuk az engedélyt, és beléphettünk Ukrajnába. Mint utóbb kiderült, a várakoz(tat)ás oka az volt, hogy Takács tanár urat és a sofőrt egyik hivatalból a másikba küldözgették mindenféle papírok lepecsételésére, közben az egyik állomáson a számítógép, amellyel beolvasták útleveleinket, háromszor is lefagyott, végül pedig némi belépési díjat kellett fizetni. Tehát semmi illegális nem történt, épp ellenkezőleg, az átkelőhely munkatársainak eljárása a helyi jogszabályok precíz betartásán alapult. Sokan szidják a magyarországi bürokráciát. Hát nem tudom…

Mindenesetre célunkat elértük, beléphettünk Ukrajnába, a 40 feletti generációk még nosztalgiázhattak is kicsit, a fiatalabbak pedig szemléletes közelmúlt-történeti oktatásban részesültek. Bár valamiért egyik csoport sem tűnt lelkesnek az élménytől. Egyedül Harsányi tanár úr fejtegette szűk körben (és aligha komolyan), hogy minden határátkelésnek épp így kellene lezajlania, hadd szoruljon össze kicsit az utazók gyomra az államhatalom erejét érezve, de véleményével elsöprő kisebbségben maradt, ami biztató a magyarság európaizálódását tekintve.

A határhoz közeli szállásunk felé továbbhaladva, bár már jócskán besötétedett, így is feltűnt a magyar nyelvű feliratok sokasága, valamint az utak minősége (pontosabban ennek hiánya). Megérkezésünk után a szálláson két nagyszerű élményben volt részünk. Az egyik (mi tagadás, már nagyon éhesek voltunk) a vacsora volt, a másik pedig a hotel magyar tulajdonosának szívből jövő köszöntő szavai.

A kárpátaljai kirándulásról szóló cikksorozatunk második része a következő nap élményeivel foglalkozik, képgaléria kíséretében (jelen írás címlapképe a vázolt események után két nappal, a Vereckei-hágónál készült), a harmadik nap eseményeivel itt foglalkozunk. Sorozatunkat a befejező negyedik rész zárja.

kapcsolódó archív cikkek

címkék