Kedves Tanáraink, Diáktársaink, és kedves Vendégeink!

Kétezer-tíz, szeptember egy.

Viharos szél, a levegőben tömény esőszag, lassan megtelő tizennégyes terem, harminchárom új arc a folyosókon, a bésekkel együtt hatvanhat. Valami nagyon új, mindenki másnak pedig pont átkozottul szokványos. Egy adag új elsős, kilóban is lehetne őket mérni, egy hangos massza az egész, ami mint az őrült, rohangál a folyosókon, fellök mindenkit, és hangosan felháborodik, ha beelőzik a büfében vagy az ebédlőben. Olyan, mint egy kidolgozatlan agyagtömb, nem azért, mert nyálkás és csúszik, hanem mert még formálatlan, és bármi lehet belőle. Impulzusok érik innen is, onnan is, belecsöppenünk az újba, és lassan mi magunk is a részévé válunk. Beleszokunk a rendbe, és tanulni kezdünk – mindenki persze más intenzitással, és más érdeklődéssel, és leginkább bármit, ami nem tananyag, olyan örökérvényű igazságokat, minthogy „aki bohóckodni akar, az menjen a bohócintézetbe”; és arra is gyorsan rávezettek minket, hogy „az óvoda egy utcával lejjebb található”.

Bejönni minden reggel az épületbe egészen más, mint bárhová máshová. Az ember nem érzi a valódi emelkedettségét annak, amikor lenyomja az oroszlános kilincset, csak amikor először teszi, meg amikor utoljára. Mindkettő valami új kezdete, és valami régi vége is egyben, de a kettő között eltelt majdnem hat év során valahogy a mozdulatba beleköltözik egy megszokás. Fél térddel belökjük az ajtót, egyik kezünkben kétkilós Romsics, másikban neonszínű szövegkiemelőkkel kihúzogatott Sebőkné, szigorúan csak a fontos részek kiszínezve. Más kérdés, hogy minden fontos, kivéve néhány „és” meg „vagy”. Fel sem tűnik, mennyire morcos az oroszlán, vagy hogy igazából ő nem is oroszlán, hanem egy szfinx. Csak elmegyünk mellette, egy pillanatra sem állunk meg, nehogy véletlenül összegyűljön a negyvenöt perc késés. Az az igazi versenyfutás az idővel, amikor már harminchat perc összegyűlt, és az ember számolgatja, hogy ha most elkezd szaladni, akkor pont nyolc percet fog csak késni, és a bűvös negyvenötöt még nem lépi át.

Az első napon a hat év végtelennek tűnik. Végtelen soknak, eltelhetetlennek, ki hiszi el egyáltalán, hogy eltelhet ennyi idő? Pedig megtörténik, mi állunk itt most, 2067 nappal később, visszanézve mindarra, amit átéltünk közösen, néha egyedül, de akkor is valahogy együtt. Az „én”-ből „mi” lett, és ugyan néhány „ti”-ből is „ők”, összességében a kimondatlan összetartás nem változott. Az elején, formálatlan masszaként, ez persze egyáltalán nem volt jellemző, talán csak a Mikulás előadáson, meg az első osztálykarácsonyon lehetett felfedezni valamiféle csíráját a dolognak. Kétezer-tizenkettő novemberében pedig igazán közösségi erőre szorultunk, amikor kifogott rajtunk az Úrilány szobát keres, és hiába voltunk „együtt deputációban”, végül főpróba nélkül álltunk ki a színpadra, először, frissen húzott szöveggel, és a színjátszók történetének egyik leghosszabb előadásával. Csodálkoztunk is, amikor következő évben külön szóltak, hogy az előadás hossza nem lehet több mint másfél óra, szünettel együtt (persze hosszabb lett). Igazi csapatmunka a komplex természettudományos vizsga volt, a maga húsz tételével, emlékszem mennyire odavoltunk, hogy elképesztő mennyiségű az anyag, sosem fogjuk megírni az összes tételt, hát még megtanulni. De valahogy ha harminc ember kidolgozza a saját részét, a végére összeáll a dolog, aztán pedig jöhet a klasszikus „sors bona nihil aliud”. A hatodik évünkre pedig már kialakultak tényleges csoportösszetartások, és ugyan nem váltunk egy nagy közösségmasszává, a kisebb, erős társaságokat valami közös mégis összetartja, mert valahogy mindenki hozzátett valamit, még az is, aki nem akarta?

Mennyi mindent megéltünk együtt. A gólyatáborunk, ahol idegenből ismerősökké váltunk; az első kérdés emelt matekon, hogy „mi az a szám?”, a Simpson család, vagy az, amikor az ember hirtelen megérti, hogy miről volt szó az elmúlt héten. A téli szünet előtti – mára hagyománnyá vált- rögtönzött karácsonyi kórus a Moszkva téren; a pusztamaróti erdei iskola, a maga szocializmusból visszamaradt bájával; az, amikor földrajz óra végén addig nem fejeztük be az órát, amíg nem tudtunk egyszerre, tíz másodperc alatt fölállni, a nem ritkán „kávéházi hangulatról” nem is beszélve. A francia (-olasz) közösség kialakulása, a Frankofón filmnapok, a francia-olasz meccs, az Épiphanie január hatodikán. A függönyhúzás a Liliom első előadása után, azok a pillanatok, amikor a színjátszók rettenetes, utolsó pillanatos hajtásai közepette a semmiből megszületik valami, Romulus és Gege, Liliom és Juli, vagy Marika, ahogy a szoknyájával babrál… A karácsonyi és tavaszi koncertek, a Toldy Feszt, a Teátrum előadásai. A hajnali ég egy erdélyi kis falucskában… A svájci csere, ami lehetővé tette, hogy megismerhessünk huszonnégy fantasztikus embert ezerkétszáz kilométerrel távolabbról, egy kicsit magunkat, és egymást. A rendszeres színházlátogatás – nem gondolom, hogy lenne még egy olyan osztály, amely ilyen közel került volna a színházi rendezés világához, vagy olyan átfogó képet kapott volna az orosz irodalomról, mint mi. Az idei gólyatábor ismeretlen ismerőssége, hogy hajnali ötkor már nem csak élőhalottaknak voltunk kifestve, de úgy is éreztük magunkat; az éjszakába nyúló gyilkosozás az utolsó osztálykiránduláson, vagy a borkóstoló. Az osztálytánc spontán alakulása, a (változatosság kedvéért utolsó pillanatos) kánkánszoknya vadászat. Az, amikor feltűzik a szalagot, és valahogy másnak érzed magad; az utolsó palotás bevonulás; amikor utoljára csendült fel Csajkovszkij A virágok tánca, vagy amikor a végén mindenkivel keringőzöl, akit szeretsz. Az egyre csak fogyó idő, az érettségi visszaszámláló, ami most nagyjából három nap tizenöt órától pereg másodpercenként lefelé; ahogy egyre növekvő kétségbeeséssel kapunk az utolsó pillanatok után.

Annyi mindent tanultunk hat év alatt, a tanórákon, és azokon kívül is. Hogy mi minden lehet „jóó” meg „ütős”, hogy kenuzni és negyven kilométert biciklizni szakadó esőben is lehet, hogy milyen, ha „joga szaga terjeng a levegőben”, és hogy a Colombo mennyire izgalmas és szórakoztató. Megtanultuk „egyszerre koppantani a tollakat”, láttunk igazi epekövet, és az is kiderült, hogy az 1-1=0 a bioszdolgozat jegyénél is érvényes. Az évek során úgy megszerettünk röplabdázni, hogy amikor volt pár szabad óránk, lent voltunk a tornateremben hol huszonöt pontig, hol első vérig játszva. Megtanultuk kiröhögni magunkat, ha arra volt szükség (volt rá szükség). Megtanultuk, hogy a házi megírásához egy szünet, egy dolgozatra felkészülni egy nap, az érettségire pedig (remélhetőleg) pár hét is bőven elég – de a Toldy-élményt megérteni, megfejteni és megunni hat év is kevés. Megtanultunk gondolkodni, megtanultunk embernek lenni, megtanultunk szeretni, gyűlölni és megbocsátani. Megtanultuk azt, hogy az utolsó pillanatból is kisülhet valami nagyon jó. Hiába voltak kisebb (nagyobb) fennakadások, valahogy a végén mindig jól jöttünk ki a dolgokból. Ez persze múlt a szerencsén, azon, hogy mindenki a határidő lejárta után sokkal lelkesebb, de azon is, hogy mennyi segítséget kaptunk.

Úgyhogy köszönjük. Köszönjük az osztályfőnökünknek, Deliné Szita Anna tanárnőnek, hogy lehetővé tette a sok közös élmény megszületését, hogy végtelen szeretetével és jóakaratával próbált mindig mindenből valami jót kihozni, még akkor is, amikor erre esély sem volt. Köszönjük a múlt év végi tábortüzes-palacsintasütős programot a Tanárnőéknél, ahol talán még inkább összekovácsolódtunk. Köszönjük osztályfőnök-helyettesünknek, Makra Tamás tanár úrnak az átfogó amerikai kultúrát, a clock buddies rendszert, azt hogy megtanított barátokat szerezni angol nyelven, és azt, hogy mindig lehetett őszintén beszélgetni a problémákról. Hálásak vagyunk minden tanárunknak, hogy mind mindent megtettek azért, hogy átadják nekünk mindazt a tudást, amit szükségesnek gondoltak ahhoz, hogy értékes és intelligens felnőttekké váljunk; hogy egy-egy órát közösségi élménnyé varázsoltak, ami pedig kevésbé sikerült… utólag azt az órát is élveztük, amit nagyon nem élveztünk. Köszönjük minden fakultációs tanárunknak az alapos felkészítést az érettségire, azt, hogy hittek bennünk, és akkor is kisajtolták belőlünk a választ, amikor még mi magunk sem tudtuk, hogy bennünk van. Külön köszönünk mindent Komárik tanárnőnek: a már említett színjátszós mentőexpedíciókat, a sok szép, tartalmas beszélgetést, hogy annyi minden a helyére került, történelemmel, irodalommal, a nyelvünkkel… de legfőképpen az emberrel és magunkkal kapcsolatban. Leginkább köszönjük az útmutatást, hogy még akkor is, amikor a padlón voltunk, nem tudva, kik vagyunk, és hová tartunk, ott volt nekünk, és segített századszorra is fölkelni, és fogakat összeszorítva ismét útra kelni. Köszönettel tartozunk az emberfeletti türelemért, a valódi emberségért, és az őszinte, „tiszta tekintetű” szeretetért.

Kétezer-tizenhat, április huszonkilenc.

[Ismét viharos szél, a levegőben tömény esőszag,] lassan megtelő huszonhármas terem, harminc ismerős arc a folyosókon – mindenkit ismernek már, legalább látásból. Ismét valami nagyon új, de nagyon szokványos – ma is bejönni az épületbe, végigmenni az ismerős folyosókon, benézni a szokásos termekbe: mindenki olyan, mint szokott, de azért mégis kicsit más, kicsit szebb. Virágba van burkolva a szomorúság. Énekelve végigsétálunk a szokatlan megszokotton, most minden rólunk szól. Mintha a rohangáló elsősmasszából valahogy átlényegültünk volna valakikké, akik valamiféle tudás birtokában csak elnézően legyintenek, ha fellökik a folyosón. „Majd meglátják, ha idejutnak”. Mert mindenki ide jut, mindenki itt fog állni egyszer.

A formálatlan agyagtömbből végre lett valami.