Laura (7. b) a Magyar Nemzeti Balettintézet növendéke. Most kulisszatitkokat oszt meg velünk “A diótörő” előadásról, amelyben a főszereplő kislány, Marika szerepét táncolhatta.
Laura emellett rövid betekintést is enged a balett csodálatos, de egyáltalán nem könnyű világába.
"Az első komolyabb élményem a balettel a Hófehérke és a hét törpe előadás megtekintése volt. Annyira tetszett a darab, hogy még abban az évben felvételiztem az Opera Balettintézetébe. Ennek már 7 éve.
Kezdetben inkább alapozással foglalkoztunk, a balettórák száma évről évre emelkedett. Jelenleg napi két-három táncóránk van (balett, RG, sztepp, modern), ehhez jönnek a próbák, a szereplések és néha versenyek is. A néző csak a kecses, légies táncosokat látja a színpadon, ez a könnyedség viszont rengeteg munkát, nagyon komoly felkészülést igényel. Soknak tűnhet ennyi táncóra és próba, de mindig is mozgékony gyerek voltam, én nem találom annyira fárasztónak. Nyilván vannak feszítettebb időszakok, amikor alaposan elfáradok, de egyáltalán nem bánom, szeretem csinálni. Anyukám viccesen azt szokta mondani, hogy legalább nincs időm sokat telefonozni. Ebben van valami. ;)
Szeretem a kihívásokat, élvezem, hogy nagyon sok gyakorlatot kell megjegyezni. Izgalmasnak találom azt, ahogy az órán begyakorolt mozdulatok életre kelnek amikor beépülnek egy-egy koreográfiába. Nagyon szeretem ezt a mozgásformát; a fellépések alkalmával ráadásul még másoknak is örömet szerezhetek, ez nagyon jó érzés.
A mozgáson kívül rengeteg dologra van még szüksége egy jó táncosnak. Nagyon fontos a koncentráció, a fegyelem, a memória, a kreativitás, az, hogy nyomás alatt is tudjon teljesíteni. Ezeket nagyon jól tudom hasznosítani az élet más területein is. Szerintem a felvételinél is sokat segített a koncentráció, az, hogy nem ijedek meg váratlan helyzetekben vagy attól, ha idegenek előtt kell bizonyítanom.
Nagyon fontos számomra a közösség is; nagyon sok barátot szereztem a balettnek köszönhetően, szeretem a mestereimet is. Motiváló közösen dolgozni egy előadásért, szorítunk egymásnak a fellépéseken, a versenyeken, ezeket nagyon élvezem. Rendszeresen együtt próbálunk a felnőtt balettművészekkel, folyamatosan tanulhatunk tőlük. A folyosón is sokszor találkozunk, mindig nagyon kedvesek, beszélgetnek, bohóckodnak velünk.
Amióta a Balettintézetben vagyok minden évben szerepeltem az Opera “A diótörő” produkciójában. Kiskatona szerepben kezdtem, ezt követte az egér, aztán a partikép jelenet egyik kislánya, végül tavaly nagy álmom vált valóra, amikor eltáncolhattam a főszereplő kislányt, Marikát.
Örök emlék marad számomra, amikor még “kiskatona” koromban előadás előtt a Diótörő fesztivál bódéjában vettünk egy forró csokit Felméry Lilitől és Balázsi Geritől (a darab főszereplői, fantasztikus művészek, példaképek). Hatalmas élmény volt számomra, amikor pár nap múlva a kulisszában Geri megismert, odajött hozzám és boldogan újságolta, hogy élete első forró csokiját nekem szolgálta fel. Akkor még álmodni sem mertem arról, hogy egyszer majd az ő oldalán állhatok a színpadon. Az élet mégis úgy hozta, hogy amikor valóra vált az álmom, hogy Marika szerepében debütáltam, akkor a főszerepet aznap Balázsi Geri táncolta. Hát így lettem én Geri első forró csoki vásárlója, ő pedig az én első “hercegem”.
A szerepléseket nagyon élvezem, mégis izgulok minden alkalommal. Mindig akadnak váratlan helyzetek a színpadon, ezeket ott helyben meg kell oldanunk lehetőleg úgy, hogy a nézők ne vegyenek észre ebből semmit. Egyszer például a Diótörő előadás alatt észrevettem, hogy a karácsonyfához bekészített Diótörő bábu szétcsúszott, leesett a feje. A társaim takarásában gyorsan összeszereltem, mielőtt a jelenetben használnunk kellett volna.
A legmeghökkentőbb helyzet az volt, amikor az egyik díszlet, egy kisszekrény, véletlenül azon az ágyon maradt, amibe be kellett feküdnöm. A jelenetben a dadusom kísért az ágyhoz, aki új szereplő volt a darabban, nem érzékelte a helyzetet. Úgy mormoltam oda neki, hogy vegyük le a szekrényt, mert nem tudok lefeküdni, hogy közben a szerepem szerint éppen a közönséggel szemben álltam és mosolyogtam. Nincs idő tanakodni vagy kérdezni, cselekedni kell rezzenéstelen arccal. A legviccesebb baki az volt, amikor az árokból előbukkanó Egérkirály jelmezét becsípte az árok ajtaja, az Egérkirály farka leszakadt és a színpad közepén hevert a jelenet végéig. Ott mindenki rázkódott a nevetéstől, kicsik és nagyok egyaránt, valószínűleg a közönség is.
Minden előadás más, soha nem lehet tudni, hogy milyen helyzet adódik, ettől még izgalmasabb ez az egész.
Végezetül néhány szót ejtenék az iskoláról, a tanulásról is. Mindig megkérdezik tőlem, hogy hogyan lehet az iskolát és a balettet egymás mellett csinálni. Nagyon komolyan veszem a balettet, mindenképpen folytatni szeretném, de a tanulás is ugyanilyen fontos számomra, A célom az, hogy a balett-teremben és az iskolapadban is jól teljesítsek.
Szeretném megköszönni az iskolának, a tanáraimnak, különösen Takács Gergely tanár úrnak a megértést, a támogatást! Az iskola együttműködése nélkül nem tudnék a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékeként balettezni és színpadra állni. Büszke és hálás vagyok azért, hogy az Operaház színpadán táncolhatok, de ugyanilyen büszkeség számomra az is, hogy Toldys diák vagyok!"
