A Pataki-díjat a tantestület szavazatai alapján idén Berkóné Erdős Judit tanárnő kapta. Az ünnepelttel Pap Krisztina (5.b) készített interjút. A díjhoz szeretettel gratulálunk!
Milyen diák volt a Tanárnő?
Általában szorgalmas. Elég hamar kiderült, hogy a nyelveket szeretem a legjobban, azok aztán jól is mentek, de azért a többiből is igyekeztem helytállni. Az egyetlen kifogás ellenem az volt, hogy kicsit sokat beszélgettem az órákon (nevet). Ma sem tartozom a nagyon szófukar emberek közé…
Miért a tanári pályát választotta?
Emlékszem, hogy a testvéremmel mindig iskolást játszottam, és nagyon élveztem, ebben a szerepben jól éreztem magam. Maga az a tény, hogy két nyelvet választottam, már elgondolkoztatott, elkezdtem kacérkodni ilyenekkel, mint fordítás, tolmácsolás, de azért eléggé adta magát, hogy tanítsak.
Hogy került ide, a Toldyba a Tanárnő?
Egy ismerősöm ide járt, és egyszer, mikor a várban sétáltunk, mondta, hogy megmutatja az iskolát. Amikor kívülről megláttam, azonnal beleszerettem, csak itt nem angol-oroszos állást hirdettek meg (ami én voltam), hanem angol-németest, de szerencsére sikerült meggyőznöm az igazgatóságot, így mégiscsak megkaptam az állást.
Amikor a Tanárnő idekerült, egyből osztályfőnök lett. Hogy állt ehhez a megmérettetéshez?
Nagyon megijedtem. Elég nagy kihívás elkezdeni egy ilyen pályát, de ráadásul egyből osztállyal... Végül is nagyon jól sült el a dolog, mert ezzel az osztállyal, akik ugye most már nagyon régen végeztek, a mai napig tartom a kapcsolatot, minden évben találkozom velük. 5 évente pedig kétnapos, nagyszabású osztálytalálkozókat szerveznek. Ez alatt a három év alatt annyi jó élményem született, hogy amikor a gyerekeim nagyobbak lettek, újra vállaltam osztályt.
Hogyan változott a Toldy, amióta a Tanárnő idekerült?
Leginkább azt mondhatnám, hogy szerencsém volt, mert a gyerekeimmel együtt éltem meg ezt az egészet, és mindig maradt bennem egy kis elfogadás azzal szemben, amilyenek a bármikori diákok voltak. Láttam, hogy milyenek, tudtam, hogy hasonlóra számíthatok a többi gyerektől is. Talán a mai diákok nem viselkednek úgy, mintha jó lenne nekik, és ez sokkal nagyobb kihívás. Az évek során úgy alakult, hogy az elején még én voltam a tanár néni, és csinálták azt, amit mondtam, most pedig már úgy érzem, hogy ki kell vívnom, el kell azt érnem, hogy ők maguktól akarják azt, amit én mondok, csinálok. Ez egy folyamat, aminek úgy érzem, tanúja voltam.
Ezzel a módszerrel könnyebb őszinte kapcsolatot kiépíteni a diáksággal, nem?
Ez tény. Viszont megnyerni őket nehezebb (nevet) .
Számított-e erre a díjra?
Hát sajnos a korom felől számítanom kellett, mert ennek a díjnak olyan feltételei is vannak, hogy jó pár évet el kell tölteni a Toldyban, úgyhogy arra számítottam, hogy talán egyszer majd megkapom, de mivel hasonló korú generációhoz tartozó nagyon kiváló pedagógusok vannak még itt, arra, hogy pont most kapom meg, nem számítottam.
Mit jelent a Tanárnőnek, hogy megkapta ezt a díjat?
Amikor az átadás volt, tréfásan azt mondtam: azon utolsók közé tartozom, akiknek még „a Pataki” nemcsak egy díj meg egy emléktábla, hanem egy valódi ember volt, és így is érzem, hogy én akkor nagyon nagy bizalmat kaptam Pataki igazgató úrtól, amikor Ő engem ide fölvett úgy, hogy fogalmam sem volt semmiről - utólag ezt mondom (nevet) . Egy kicsit ez elégtétel nekem, hogy úgy érzem, talán megfeleltem ennek a bizalomnak, hogy úgy tudtam itt csinálni a dolgaimat, ahogy ő elvárta volna tőlem, és a jövőben is ugyanez motivál, hogy próbálok megfelelni ennek a szellemiségnek, amit itt tapasztaltam, és azoknak a hajdani kollégáimnak, akiket mentoraimnak tekintettem, és az ő hagyományaikat folytatni.
Tudna mesélni a díj névadójáról, Pataki igazgató úrról?
Egy sztori jut eszembe, amit akkor is elmeséltem, amikor itt ünnepeltük ezt a bizonyos díjat. Kezdő osztályfőnökként elmentünk a csokigyárba dolgozni a gyerekekkel, és az egyik vicces diákom a csokis dobozon, ahová az árcédulákat nyomtattuk, kicserélte a kettest meg a hármast hármasra és kettesre, vagyis harminckét forint helyett huszonhármat nyomtunk árként a dobozokra. Engem ott jól leszidtak, és aztán mondtam az igazgató úrnak, hogy kérek egy igazgatói intőt ennek a diáknak. Erre rám nézett, és azt mondta: „Mi közöm van nekem ehhez? Amit te elrontottál, azt miért nekem kell jóvátenni?” Valahol azt gondolom, ez egy nagyon fontos üzenet volt, nem másra mutogatni, nem mástól várni a megoldást azokra a problémákra, amik itt az évek során előjöttek.
Mi lett végül a diák sorsa?
Nem kapott intőt. Úgy gondoltam, hogy olyan munkákra, amikre nem volt vállalkozó, kutya kötelessége jelentkezni, hogy valamennyire kárpótoljon minket ezért a tréfáért (nevet) .
Fogja-e a díj bármilyen módón befolyásolni a további munkásságát a Toldyban?
Nem hiszem, hogy olyan sokat tudok változtatni. Van még egy két dolog, amit a hátralévő években szeretnék. Például a számítógépes készségeimen még mindenképp javítani szeretnék. Úgy gondolom, hogy ez egy kihívás, mert a mai fiatalok jobban elvárjak azt, hogy támaszkodjak ilyesfajta dolgokra, és bár nagyon idegenkedem tőle, szeretnék megpróbálkozni vele. Már azt is nagy eredmények tartom, hogy időnként szövegszerkesztőben szerkesztem a dolgozatokat (nevet) .
Köszönöm az interjút, és gratulálok!
[ Berkó tanárnő fotóját Makra Tamás tanár úr készítette. ]