Mindenekelőtt gratulálunk a Tanár úrnak a Pataki-díjhoz!

Köszönöm szépen!

Először azt kérdeznénk, milyen diák volt Ön, amikor középiskolába járt?

Kaposváron jártam gépészeti szakközépiskolába, érettségiztem, illetve szakmát is szereztem. Iskola mellett sportoltam, atletizáltam, és végül ezen a vonalon kezdtem elindulni, így érettségi után, 1978-ban a Testnevelési Egyetemre jelentkeztem, mégpedig, megmondom férfiasan, nem tanárnak, hanem versenysportolónak. Fel is vettek, de mivel akkor 1 év katonaság kötelező volt, csak a szolgálati időm letelte után jártam az egyetemre 1979-1983 között.

A díjazott és a díjgaléria megtekintése

Miért választotta végül mégis a tanári hivatást?

Szerencsém volt, csupa olyan tanárral, edzővel találkoztam, akiktől lehetett ezt a szakmát úgy tanulni, ahogy érdemes is volt. Továbbá az edzőm is (Kertész Tibornak hívták a tanár urat, a mestert) rendkívül követte és segítette a pályafutásomat. Neki (is) köszönhetem, hogy többször a magyar válogatottban is képviselhettem a hazámat. Ő volt az, aki azt mondta annak idején, hogy „Szép-szép, hogy ilyen ügyesen atletizálsz, meg gyors vagy meg egyebek. De tanítanod kéne, mert ez neked menni fog”. Szót fogadtam neki, és az 1982-1983-as tanévben váltam tanárjelölt hallgatóvá az akkori Vági István Építőipari Szakközépiskolában, amelynek az épületében (egy utcával felettünk) ma az Egyetemi Katolikus Gimnázium működik.

Diplomaszerzés után egy évig (miközben még aktívan atletizáltam), 1983-84-ben a Bikszádi Utcai Általános Iskolában tanítottam (ez a mai Grosics Gyula Általános Iskola, ami már akkor is testnevelés tagozatos általános iskola volt). Közben az építőipari szakközépiskolai mentortanár és vezető testnevelő tanár, Varga András – akinél gyakorló tanár voltam az előző évben – szerette volna, hogy együtt tanítsunk. Bár kezdeményezése nem ért célt, azonban mivel a Toldy akkori igazgatójával, Pataki Gyulával jól ismerték egymást, az ő ajánlásának köszönhetően végül a Toldyba kerültem.

Takács tanár úr (Perger László fotója)galéria megtekintése

Úgy gondolom, az, hogy a Tanár Úr pályafutása első hét évében Pataki igazgató úrral közösen állt az iskola szolgálatában, személyesebbé teszi a díjat. Hogyan emlékszik vissza az időszakra, amelyet pályakezdőként töltött el Pataki igazgató úr oldalán?

Hatalmas örömmel és természetesen nagy nosztalgiával. Egyszerre vagyok borzasztó boldog, mert dolgozhattam vele együtt hét évet, ugyanakkor szomorú is, hogy csak hét évet. Rendkívüli hatású ember volt, olyan kisugárzása volt a személyiségének, amit csupán szavakkal nem lehet leírni, elmondani. Egy rendkívül jószívű, empatikus, iszonyatosan gyerekcentrikus pedagógus volt. Szegénysorsú családba született Pányokon, egy Sárospatak melletti kis faluban, onnan emelte ki a kommunista rendszer, és népi kollégistaként végezte el a főiskolát. Testnevelés-magyar szakon végzett, majd történelem szakos diplomát is szerzett mellé. 1961-ben lett iskolaigazgató a Toldyban. Én 1984-ben kerültem ide. Abban az időben a 42 fős tanári karból összesen 5 férfi volt. Elképzelhető, hogy Diri bácsi mennyire megbecsülte a testület férfitagjait. Rendkívüli törődést mutatott felém, figyelte munkámat pályakezdőként, tanított, hogy mi az, amire érdemes odafigyelni, mit és hogyan kell csinálni, hogyan kell a gyerekeket kezelni, kollégákkal együttműködni. Rengeteg emlékem van azokról az esetekről, amikor ez a törődés megnyilvánult. Például hétfő reggelente odajött a tanáriba hozzám, és megkérdezte, hogy vagy, mi volt a hétvégén, mi történt, volt-e versenyed, hogy sikerült. Tanári kirándulások, toldys diáknapok, sportnapok eseményei, szalagavató bálok, (akkor ezeket még a Kertészeti Egyetemen rendeztük) különböző ünnepi (például halászlé-) vacsorák keretein belül is megmutatkozott emberközpontúsága. Nemcsak a szakmát, mindent meg lehetett tőle tanulni: emberséget, azt a hitet, meg azt az elkötelezettséget, amit remélem, én is képviselek, és amit ti is megtapasztalhattok.

Persze más korosztály, más időszak, más rendszer, hiszen a rendszerváltás előtt voltunk. Emlékszem, az 1986. március 15-én kialakult tüntetés közben lezárta a rendőrség a Lánchidat, beszorította a tömeget, és sokakat megvertek, illetve elvették a személyijét (az esemény „lánchídi csata” néven vonult be a történelembe). Több toldys diák is érintett volt, Diri bácsi pedig minden követ megmozgatott, hogy megmentse őket, nehogy az legyen, hogy nem érettségizhetnek le, vagy hogy nem jelentkezhetnek továbbtanulni. Szóval voltak izgalmas, „rendszer-adta” helyzetek is, amiket neki meg kellett oldania egy több mint 600 fős iskolában. Mert akkor még hagyományos négyosztályos gimnázium voltunk, 620 diák járt ide.

A díjátadó ünnepséggaléria megtekintése

Tanár Úr hosszú és nagyra becsült pályát futott be, mind a pedagógiai, mind az edzői karriert nézve. Milyen pontjai vannak ennek a hosszú és eseménydús életpályának, amit külön kiemelésre méltónak tart?

A tanítás mellett 1986-ig aktívan versenyeztem. 1984-ben majdnem sikerült olimpiai kerettagként eljutni – ki tudja, meddig, mivel a rendszer ekkor is közbeszólt (mivel az 1980-as moszkvai olimpiát az USA és más országok a Szovjetunió afganisztáni bevonulása miatt bojkottálta, mintegy válaszképpen az 1984-es Los Angeles-i olimpián a Szovjetunió nem vett részt, és „természetesen” csatlakozott hozzá más szocialista országok mellett Magyarország is – a szerk.). Tanítottam a Testnevelési Egyetemen is, az Atlétika Tanszéken. Hívtak is, hogy menjek oda tanítani teljes állásban, de akkor a már említett Kertész tanár úr azt mondta, hogy “nem-nem, te csak maradj a Toldyban, mert ott a te helyed”. Kiemelném még a nagyon jó kosárlabda csapatokat, tele tehetséges lányokkal és fiúkkal.

És amit mindenképp kiemelnék, mivel rendkívül nagyot emelt a Toldy Gimnázium egyébként addig is nagyon színvonalas és jól működő sportéletén, az a tornaterem megépülése. Azelőtt a csak a kis tornaterem és a díszterem állt rendelkezésre mindarra, amit ti most pedig ebben a sportági lehetőségeket kardinálisan bővítő, csodálatos épületben élhettek meg. Az igazgató úrral és az építésszel (Földes Lászlóval), valamint más hozzáértő szakemberekkel sikerült keresztülvinni, hogy épüljön egy tornaterem a gimnázium udvarán. 2002-ben született meg a döntés, utána pályázati utakon, és különböző támogatásokkal megvalósítottuk, majd 2004-ben adtuk át, amikor az iskola 150 éves volt. Óriási lépésváltás volt a sportági és a tantárgyi feltételrendszerek számára. Ez mindenféleképpen mindent visz.

Tanár úr régóta tanít itt, és ezért van egyfajta rálátása az iskola történetére. Ennek fényében milyennek látja a Tanár úr az iskola pályáját, és milyennek az iskola jövőjét?

Hát, hogy is mondjam, ez nagyon izgalmas. Hogy jó felé tart az iskola, az nem is kérdés. Ha csak az eredményeket néznénk, akkor is, de az is nagyon érdekes, ha nemcsak ezeket nézzük, hanem levonjuk osztályfőnöki munkám tanulságait is. 37 toldys évemből 22-ben voltam osztályfőnök, először egy „fél osztályt” vettem át, amikor a helyettese voltam Berkó tanárnőnek (mikor ő szülési szabadságon volt, akkor vettem át az osztályt, azt hiszem 86-tól). 87-91 és 91-95 között volt két négyosztályos osztályom, ezután, mivel ekkor tértünk át a hat évfolyamos rendszerre, két hatosztályos osztályt vezettem. Azt szoktam mondani, hogy szaktanári feladatot ellátni az egy szép és jó dolog. Lehet kifogni jó, kevésbé jó, ilyen-olyan típusú szaktanárt, de ami igazi pedagógia, ami igazi kihívás, és igazi tanári feladatot ad, az az osztályfőnökség. Az, amikor ott van a 20, 30, 46 (volt egy 46 fős osztályom is) diák, ott ül veled szemben 29 lány, 17 fiú, az nagyon, nagyon komoly. Megmondom őszintén, először féltem is attól, hogy mit tudok én a négyéves osztályciklus utáni plusz két évben hozzátenni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az volt a hab a tortán, az a plusz két év, ami még hozzájött. Ugye 12 éves korban találkozunk veletek, és 18 évesen mentek el. Kiskamaszok jönnek ide, és felnőtt férfiak, hölgyek hagyják el az iskolát. Ez az áttérés (a hatosztályos rendszerre) nagyon sokat lendített az iskola pedagógiai ívén, pályáján, akár a tudást, akár morális tartást vagy akár (talán mondhatom) egyfajta hitet tekintve, amit a végzettek visznek, illetve (hiszen maholnap ti is ballagtok) visztek el magatokkal. És hogy köszön vissza? Hát úgy, ahogy visszajönnek az érettségiző osztályok, úgy, hogy a tanári karban van 6-8 kolléga, aki toldys diákként lett tanár, itt ebben a tantestületben. Számtalan olyan visszacsatolás jön a régi, volt toldys diákoktól, ami ezt igazolja. Időszaktól függetlenül, hozzáteszem. Egyszóval azt gondolom, hogy annak idején Pataki tanár úr, igazgató úr, Diri bácsi valami nagyon fontosat hozott létre, de valamit talán nekünk is sikerült ebből jól tovább vinni – szakmailag is, de elsősorban pedagógiailag.

Tanár úr a Pataki-díjon kívül még, hogy csak párat említsek, a Matolay-életműdíjat, a Kerezsi Endre-díjat és a Virág Benedek-díjat is megkapta. Hogy érzi a Tanár úr, miben különleges a Pataki-díj, amit most elnyerhetett?

Hát abban, hogy még most is beleborzongok. Valóban kaptam már több díjat akár sportban, akár szakmai területen, akár önkormányzati elismerésként, de a kötődés a díj névadójához, a szerencsés lehetőség, hogy hét évet együtt is dolgozhattam vele – ami meghatározta az egész eddigi (és ezutáni) munkámat: ezt a 37 évet, törésmentesen, ez a többi elismerés fölé emeli ezt a díjat. Továbbá az, hogy én azt, amit a Diri bácsitól kaptam, tudtam és tudom képviselni, annak a környezetnek is köszönhető, akikkel együtt dolgoztam az elmúlt évtizedekben, beleértve a már akkor is itt lévő kollégákat, valamint az utánam érkezetteket is, mint Porogi András igazgató úr. Ő nálam egy évvel később, ‘85-ben került ide, tehát mi 36 éve együtt dolgozunk mindazon, amit ti most megélhettek. Úgyhogy én ezért gondolom azt, hogy a Pataki-díj nálam a number one.

Az iskola honlapján olvasható a tanár úr neve alatt az alábbi jelmondat: “Citius, altius, fortius”, ami magyarra fordítva “gyorsabban, magasabbra, erősebben”. Ez mellesleg az olimpiai játékok jelmondata. Mit jelent a tanár úrnak ez a mondat? Minek köszönhető, hogy erre esett a választása?

Ez részben a múltamnak köszönhető, mindenkinek, aki körülvette az én ifjúkori pályámat, alakította sportszemléletemet, azoknak a tanároknak, edzőknek, akiktől én ezt tanultam. Ezt a Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok alapítója által megfogalmazott, de lényegében a klasszikus (ókori) görögségtől származó gondolatot nem lehet másként értelmezni, mint amit magyarra fordítva jelent, és ez a jelentés legyen valahol mindig a cél. Aztán vagy egy kicsit gyorsabb, vagy egy kicsit erősebb, vagy egy kicsit magasabb, valami mindig bejöhet, de mindig legyen célja az embernek, és ez mindig előrébb vivő cél legyen. Tehát, hogy ne törjön meg az ember, ne hagyja, hogy letörje az esetleges kudarc. Lehet kikapni, lehet veszíteni, de nem mindegy, hogyan. És én eddig nem mondhatom el magamról, hogy vesztes lettem volna bármiben is, hiszen ezt a célt is elértem, és ezt a kollégáimnak is, valamint persze nektek, tanítványaimnak is köszönhetem.

Nagyon szépen köszönjük az interjút a tanár úrnak, még egyszer nagyon gratulálunk, és további sikereket kívánunk még az elkövetkezendőkben!

Nagyon szépen köszönöm! Egyet azért még hadd fűzzek hozzá. Ahhoz, hogy az ember ilyen teljesítményt tudjon nyújtani a munkájában, ahhoz kell egy család, egy biztonságos háttér. Nekem ez is megadatott feleségem, Andi személyében, aki ezt az egészet otthon el is viseli, tudomásul is veszi, és támogatja is. Így nem véletlen, hogy négy csodálatos gyermekünket tudjuk és tudtuk nevelni. Az egyik a másik nélkül nem működik. Ezt még mindenféleképpen fontos, hogy tudjátok. Így kerek a világ.