Megjöttek, és aztán már mentek is. Legalábbis számomra ilyen volt.
Este tízkor mindenki lufival a kézben és enyhe aggodalommal várta, hogy végre begördüljön a vonat az állomásra, és a svájciak leszálljanak róla. Szerencsére - mivel a vonat nem késett - erre nem is kellett sokat várni, és ahogy megpillantottuk a közeledő, nagy bőröndöket húzó csoportot, sejtettük, hogy egy nem teljesen szokványos hét elé nézünk.
A hétköznap délelőttök számunkra a megszokott mederben folytak, tanítás 8:20-tól 14:30-ig, bár esetenként inkább csak 13:45-ig. Természetesen amíg mi a padot koptattuk, a svájciak nem unatkoztak, hanem sorra bejárták - két tanárral, valamint két szerencsés kísérővel - Budapest nevezetességeit. Délután azonban mi vettük át a programszervező szerepét, és bár a szervezés néha nem volt kifogástalan, azért a végén mindig jól sültek el a dolgok. Olyan helyeket is próbáltunk megmutatni a svájciaknak, ahová az ember turistaként nem biztos, hogy eljut vagy odatalál.
A svájciak számomra egészen meglepő lelkesedést tanúsítottak Budapest iránt. A nevezetességeket nagyon szépnek találták, de lényegében az egész város elnyerte a tetszésüket. Az épületek mellett talán csak az ételek voltak, amik nagyobb sikert arattak. Ha találtak valami újat, amit még nem kóstoltak, szinte mindenki ki akarta próbálni, és sosem mulasztották el az alkalmat, hogy fagyit vegyenek.
Habár ők váltig állították, hogy fogalmuk sincs, náluk milyen érdekességek vannak, amik felérnének a budapestiekkel, én azért már nagyon várom a tavaszi folytatást.