Egy kápolnásnyéki gólyatábor története, avagy a 2023-as gólyatábor egy gólya szemszögéből.
Augusztus utolsó vasárnapján hirtelen indián lettem. Vörös bölény – legalábbis, ami a törzsemet illeti. A Déli pályaudvaron gyülekeztünk, körülöttem sziú, apacs, cseroki és más törzsből való lányok, harcosok és törzsfőnökök, szinte senkit sem ismertem közülük. Csak azt tudtam, hogy egy nagy, közös, életre szóló kaland indul innen, aminek ezúttal nem olvasója, hanem szereplője vagyok.
Kell egy név! Indián barátaim, akik a mai napig összejárnak a Bakonyba indiánosat játszani, úgy mesélik, hogy mindenkinek az első éjszaka álma mutatja meg a nevét. Csak tudjak aludni!
Azt képzeltem, a vonaton majd csak a zakatolás hallatszik és csendben ülünk, de nem így történt. Az indián lét nagyon összehozott bennünket, mindenki lelkesen nevetett, kérdezett, válaszolt – ismeretlenül is. A vezetőinknek is meséltünk magunkról, feltűnt, hogy nagyon sok köztünk a budai indián. Az egyik mentorunk, egy zuglói lány úgy megörült nekem, újlipótvárosinak, hogy felkiáltott: Pesti, pesti!
A vonat késett, hosszú volt az út a táborig. Legalábbis mi így éreztük. Mire megérkeztünk, már-már indiántollat képzeltünk a fejünkre, olyan meleg volt. Azért megkönnyebbültem, hogy ágyban alszunk, és nem kell majd sátrakat eszkábálni bölénybőrből meg ágakból. Van meleg víz is, fürödhetünk zuhany alatt, pedig a tábor végében patak csordogál. Egyelőre biztatóak a kilátások!
Az első nap ismerkedéssel telt, megtudtam például, hogy van Spanyolországból hazatért indián osztálytársam, és olyan is akad, akinek már a családja akkora, mint egy törzs, hiszen hat testvére van, az egyikőjük ráadásul menő rapper. Ahogy igyekszem felidézni a történteket, mintha újraélném az egészet…
Reggel van, és nem emlékszem mit álmodtam! A Thunderstruck kiverte a fejemből az álmokat, azzal keltettek minket. Nem tudtam, hogy az indiánoknál így szokás…
7 óra és éppen légboksz van a focipályán. Ha valaki, akár csak egy nappal korábban azt mondja nekem, hogy hétfő reggel 7-kor a levegőt fogom püfölni valahol Kápolnásnyéken egy focipályán, azt válaszolom, elment az esze. Lehetne ez az indián nevem: Levegőpüfölő. Vagy Izzadó kenguru. Irtó meleg van ugyanis, de valahogy nem számít. Jó együtt reggeli tornázni, mintha ezzel a korai szertartással valami nagy és komoly eseményre készülnénk.
Meg is van: egy bűntényt kell a törzseknek felgöngyölíteni: hajnalban a fehér bölényjáger elment vadászni, de sajnos nem tért vissza. Egy késsel a testében találtak rá. Gyanús, hogy a törzsfőnek és az áldozat feleségének viszonya volt egymással. Vajon köze van ennek a jelentéktelennek tűnő részletnek az egészhez? Naná! A törzsfőnöknek nem tetszett a bölényvadászat, félt, hogy idevonz másokat is, és kiirtják az állományt. Szerencse, hogy nem kellett bölénybőrből sátrat készítenünk. Jól megjárhattuk volna!
Bár a törzsfőnök tagadja, biztos, a nőügy is közrejátszott. A lényeg, hogy rájöttünk, ő a tettes. Pedig még le is fizetett bennünket egy kiló háztartási keksszel, hogy hallgassunk. Nem tudom, mit gondolt, egy indián maga a nagybetűs JELLEM: elfogyasztottuk a keksz felét, majd visszaadtuk, hogy mi aztán nem vegyunk megvesztegethetők. Ha ezen a ponton kellett volna indián nevet választanom, azt hiszem, “Kárakekszért” lettem volna.
Ezután vetélkedő következik: indiánról indiánra járjuk az állomásokat. Egyszer kéz nélkül gurulunk bokortól bokorig, máskor ping-pong labdával célzunk pohárba. Már most csurom víz mindenki és csupa sár, pedig még hátra van jó pár feladat. Például spéci zsinórlabda vizes-homokos szivaccsal a röpipályán. Aztán szoborba kell állnunk, mintha mi lennénk a golyózó Pál utcai fiúk, majd minél viccesebb szavakat kirakni a Scrabble-ben. A Netfit fekvőtámasz már kevésbé szórakoztató, de így is nagyon jól érezzük magunkat.
Este 10 körül kezdődik a ZTM! Ez a zenés-táncos mulatság röviden: mindenki vonatozik és énekli a Pálinka-dalt. Jó későig húzzuk, éjfélkor megyünk aludni. Még sokáig suttogunk, reménykedünk, hátha lesz valami izgalmas éjszaka és nem mossa el az eső. Az eső ugyan mos, de a bátorságpróbát el nem.
Fél 5 környékén keltenek, mindenki izgatott. A mosdóba vezetnek, dörömbölnek, sikítoznak, ijesztgetnek, de a legrémisztőbb azért mégis az, mikor a törzs-, akarom mondani osztályfőnökünk menet közben kiugrik egy bokorból. Persze a legfélősebbnek adják át a SZERT, amit el kell juttatnunk a mágusnak. Sikerül. A kaland után mindannyian hamar elalszunk, az ébresztő szerencsére nem 7-kor szól.
A reggeli torna is elmarad, hagynak aludni. Nem mondom, hogy nem vagyunk fáradtak, de szívesen kelünk fel, várjuk az újabb élményeket. Hazaindulás előtt még játszunk ezt-azt. Az alszik a város különösen illik a reggeli hangulathoz: alszik a tábor.
Ahogy Activity közben végignézek a törzseken, azt veszem észre, hogy már szinte mindenki ismerős. Nincsenek ások, bések, végzősök, tanárok. Csak MI vagyunk. Mintha mindannyiunknak ugyanaz lenne az indián neve: toldys diák, vagy tanár.
Nagyon jól éreztük magunkat a gólyatáborban, de talán még annál is jobb érzés, hogy most már mi is a Toldyhoz tartozunk. Ahogy az indiánok mondják: egy vérből valók vagyunk.
