Lökkös Júlia (12. b) élménybeszámolója a női röplabda Diákolimpia országos döntőjéről.
A női röplabda Diákolimpia 5-6. korcsoportos zárt (amatőr) budapesti fordulójában nem találtunk legyőzőre, így kijutottunk az április 8-10-e között megrendezett országos bajnokságra. Ez már önmagában is hatalmas szó, ugyanis a Toldy történetében először jutott idáig lánycsapat. Nem tudtuk, hogy mire számítsunk, hogy a vidéki csapatok milyen szintűek, úgy indultunk neki, hogy a legtöbbet hozzuk majd ki magunkból. Három nap folyamatos röplabdázási lehetőség önmagában is hatalmas élmény, ha jó eredményt érünk el, az csak hab a tortán.
A reggel fél 9-es vonatot elérve, Takács tanár úr és Ravasz-Gergely tanárnő vezetésével sikeresen lejutottunk a debreceni sportcsarnokba, hogy délben már játszhassunk is. Minden megyéből és Budapestről egy-egy nyertes csapat került ki, így húsz csapat mérhette össze a tudását a három nap alatt. A csoportmérkőzéseket péntek délután és szombat délelőtt játszották csapatok. Péntek este két győzelemmel, egy eszméletlenül színvonalas megnyitóval és laktató vacsorával a hátunk mögött térhettünk nyugovóra a helyi egyetem kollégiumában.
Egy hatalmas alvás után szombat reggel 8-kor már játszottunk is. A kaposvári csapattal szemben ugyan alulmaradtunk, de délben Vas megye felett győzedelmeskedtünk, így a csoportunkban végül második helyezést értünk el. Szombat délután 3-kor a B csoport első helyezettjével, a tavalyi címvédővel, Tiszaújvárossal játszottunk, akiket fölényesen győztünk le, így az elődöntőbe jutottunk. A meccsen mutatott hihetetlen szintű koncentrációnkat és akaraterőnket annak is betudhatjuk, hogy a mérkőzés előtt véletlenül meghallottuk, a tiszaújvárosiak kissé megvető hangsúllyal azt mondják egymásnak, hogy a „pestiek” ellen simán hozzák majd…
A döntőbe jutásért szombat este a hazai csapattal, Debrecennel mérhettük össze tudásunkat. Az első szettet az ellenfél nyerte, majd pár korty víz és Takács tanár úr bíztató szavai után, a másodikat sikerült elhoznunk. A döntő szettben hatalmas küzdelem után végül 15-13-ra kikaptunk. A debreceni csapat nem ütött nagyokat, nem voltak kiemelkedő tehetségű játékosaik, viszont a nagyon stabil blokkjuk és mezőnyjátékuk egészen a döntőig vitte őket. A vereség után kicsit elszontyolodtunk, de egymásban tartottuk a lelket, mondván már a legjobb négy közé jutás is sokkal több, mint amit valaha álmodni mertünk. Egy rándult vállal, fájó háttal és vegyes érzelmekkel tettük el magunkat másnapra, hiszen vasárnap délelőtt még várt ránk a bronzmeccs a Kaposvár ellen.
Ugyan csoportmérkőzések során kikaptunk tőlük, reggel mégis bizakodón és elszántan érkeztünk melegíteni az ezúttal már háromszettes mérkőzésre. Az első szettben végig fej-fej mellett haladtunk, de végül 26-24-re alulmaradtunk. A második szettben, bár nagyon küzdöttünk, és 13-10-re még vezettünk is, végül ezt is elhozta az ellenfél (25-23). Még mindig volt remény, sokszor fordítottunk már -2-ről, de sehogy sem tudtunk fogást találni rajtuk, míg végül elengedtük és feladtuk, ami a harmadik szett eredményéből is látszik, 25-22-re vesztettük el. Vereségünk több okkal is magyarázható. Egyrészt a hétvége folyamán már hetedik mérkőzésünket játszottuk, és ehhez a szintű terheléshez a heti egy-két edzésünkkel nem vagyunk hozzászokva, ráadásul az engedélyezett 12 játékos helyett 10 játékossal vettük fel a küzdelmet az ellenfelekkel szemben. Másrészt a Kaposvár egész más röplabdát játszott mint mi: bárhová ejtettünk vagy ütöttünk, mindent elértek, a mi védekezésünk pedig nyomás alatt szétesett, így lyukak keletkeztek, amit jól kihasználtak a kaposváriak. Szembetűnő volt az is, hogy (megjegyeznénk, az mb1-es szintű edzőjüknek hála) sokkal jobban ismerték a röplabda fortélyait, mint mi: a toldys csapat bármennyire okosan és kitartással játszik, amatőrségünk ezen a meccsen mutatkozott meg a leginkább.
Meg kell említenünk, hogy évek óta Szarvas Zsófi tanárnővel edzettünk, aki sajnos nem tarthatott velünk. Videochaten folyamatosan kapcsolatban álltunk vele, így a korábbi kemény edzései mellett, a meccsek közötti biztató beszédeivel is rengeteget hozzátett győzelmeinkhez. Takács tanár úr hősiesen, pillanatok alatt átvette a tanárnő edzői posztját, és a technikai tanácsokon kívül a meccsek pszichológiájáról is rengeteget tanulhattunk tőle. A meccsek közti pihenéseknek Ravasz-Gergely tanárnő a hőse: bőségesen ellátott minket péksüteményekkel, gyümölccsel és csokival, nem beszélve arról, hogy varázskezeivel minden fájdalmat kimasszírozott fáradt tagjainkból. Kísérő tanáraink a szünetekben izgalmas élettörténeteikkel terelték el figyelmünket, és lelki támaszként is végig helyt álltak. A tanárok mellett jól szereplésünkhöz sokat hozzátettek a szurkolóink is: szüleink és tesóink kitartóan minden meccsen a leghangosabbnak és a leglelkesebbnek bizonyultak. Nagyon jólesett az is, hogy családtagjaink mellett a budapesti piarista gimnázium fiúcsapata is nekünk szurkolt, annak ellenére, hogy évek óta ők a toldys fiúk legnagyobb riválisai.
Ez a három nap Debrecenben mindannyiunk számára nagyon sokat jelentett, rengeteg élményt és tapasztalatot szereztünk. Az eredmény mellett talán még fontosabb az az összetartás, az egymásért való küzdés, ami a csapatot jellemezte. Együtt sírtunk, együtt nevettünk, mindent megtettünk a sikerért és egymásért.
Soha nem felejtjük el ezt a három napot!
A Toldy lány röplabda csapatának tagjai:
A szerk. kiegészítése (Takács tanár úr szíves közlése nyomán)
Bár a csapat csalódott volt a dobogóról való lemaradás miatt, de gyógyírt jelentett számukra, hogy csak előrébb végzett csapattól kaptak ki, ráadásul a három különdíjból (legjobb előkészítő, legjobb támadó, legtechnikásabb játékos) a legnívósabbat, a legjobb előkészítő címét a húsz csapat edzőinek szavazata alapján a toldys csapatkapitány, Lökkös Júlia (12. b), e cikk szerzője érdemelte ki. A díjhoz (és a csapatnak a kiváló szerepléshez) szeretettel gratulálunk!
